Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Főiskolai Konviktus
OLE SÁNDOR és beborult az ég felettem, mikor búval derült a reggelem, s szomorú lett az életem, akkor a szatyi is barna lett, leégett és savanyú lett, és így szólt hozzám: lásd, te szomorú vagy, én is az vagyok, mert sorstársad, barátod vagyok, azért fogadj szót nekem, és ne hagyd el magad; tanuld meg, hogy nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett; tanuld meg, hogy az iskola küzdőtér és küzdelem gyönyör; tanulj meg küzdeni elszántan, vitézül, hogy hazád és egyházad hasznodat vehesse; fogadj szót a nagy Kölcseynek: hass, alkoss, gyarapits! Az se volt utolsó, hogy a konviktusi kenyér egy volt. Voltak közöttünk szegények, segélyesek, ingyenesek, de ugyanazt a kenyeret ették, amit a többiek. Nem volt köztünk különbség. Egyenlők voltunk! Ez pedig fontos volt, mert lám még az úri szent vacsorában is fontos, hogy egy kenyérből együnk. Azért mondja az ének: „Egy kenyérből a szentségben hívők mind részesülünk!” Mikor kimondom e két szót: „Kollégium és Konviktus”, mindig eszembe jut e pár sor Aranytól: „Hunor és Magor, két dalia; Két egy testvér: Ménrót fia.” Igen. Két egytestvér volt Kollégium és Konviktus is. Ki volt az alkotója? A Szentlélek. Ilyen két gyönyörű intézetnek, Magyarország legválságosabb korszakában, mikor úgy látszott, hogy mindennek vége van ebben az országban, csak a Szentlélek lehetett a fundálója! És kik által? „Bálint pap” és Enyingi Török Bálint hite, reménye és szeretete által! De tudjátok-e ki volt, hol volt a konviktus azokban a régi fergeteges időkben? A PÁPAI EKLÉZSIA szívében! Annak volt a gondja, terhe a skóla és a deákság eltartása évszázadokon át. Mikor üldözték, földhöz verték is a hatalmasok az Eklézsiát, akkor sem hagyta el a skólát, mert a testéből való test és véréből való vér volt. Gyermeke volt az Eklézsiának a skóla, s mint a szülő a gyermeke kenyeréről, úgy gondoskodott az Eklézsia a deákság ételéről napról-napra, bármilyen mostoha körülmények között is. Gyakorlatilag ez úgy ment végbe, hogy az eklézsiabeli családok sorkoszttal tartották fenn az ifjúságot. Ez a sorkoszt micsoda fenséges ősképe az én időmbeli konviktusnak! A szabadságért bilincset viselő pápai ősöktől mily rettenetes út vezetett a teveli száműzetésen át a jelenkorig! Csoda-e hát, ha egyenlőség és testvériség honolt a Konviktusban? A „két egytestvér: Ménrót fia!” És ezt tudták, érezték a diákok! Egyszer, pápai lelkész koromban, úgy a harmincas évek derekán, a budapesti Kálvin-téren megyek át, gondokba merülve. De észreveszem, hogy nagy lelkendezve és örvendezve, a kezeit terjengetve jön felém egy férfiú, aki tíz évvel lehet fiatalabb nálamnál, akit én nem ismertem, de aki nyilván ismert engem. Mikor már egészen közel ér hozzám, ölelésre tárja ki karjait, és kigyúlt szemmel, túláradó örömmel, szinte önfeledten veti magát az én karjaim közé, és perzselő hangon mondja: „Nagytiszteletű úr! Én is pápai diák voltam, én is a 136
