Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
ÓLÉ SÁNDOR főlabancai, árulói és „érdemeket” szerzett idegenjei között. Például egyik birtokát egy Karaffa-ivadék kapta! Bercsényi fölkiált: „Az eperjesi hóhér fattya? Az Isten éltesse!” És földhöz csapja poharát. íme, így szüli egyik rossz a másikat, s így válik kótyavetyévé az ország földje ott, hol idegen és gaz az uralkodó. A harmadik az, hogy Rákóczi fia is megérkezik apja látogatására Rodostóba. Megérkezik pedig idegen testi és szellemi köntösben. Ezt hát sikerült a jezsuitáknak elnevelniök. Rákóczi összeomlik. S így hal meg Nagypéntek reggelén, így hullott le a magyar nemzet legfénylőbb csillaga! És én máig is egyre hallom Mikes fájó sirámát:- Egyedül hallgatom tenger mormolását... 1904- ben, elsőéves teológus koromban Szabó S. Zsigmond tartott ünnepi beszédet, mégpedig gyönyörűt, amilyent tarthatott egy költő: példákkal szemléltette népünk és nemzetünk igazságát és létrevalóságát, azt, hogy a szabadság- harc valóban a nép háborúja volt, melyet rákényszerített a magyar vérre szomjas idegenség és ármány. Mert azt tartotta ez, hogy a magyar népben nincs „élni jog és erő”. Azt tartotta, hogy ebben a hazában a mindenkinek kijár az élet- és szabadságjoga, csak a magyarnak nem. Mit akar ez a rongy magyar? El kell söpörni a föld színéről. És jöttek; ordas farkas módjára, vicsori fogakkal jöttek; hazánk szent földjére, mikor mi senkit se bántottunk, rablók és betörők módjára jöttek, hogy kiraboljanak, fölégessenek meggyalázzanak és megöljenek bennünket. A magyarnak pedig még hadserege se volt. Ennyire készületlen volt. így vált valóra Petőfi szava: „Szétszórt hajával, véres homlokával áll a viharban maga a magyar.” De a végveszedelem és Kossuth tárogatója előállította a földből a hadsereget, mely csodákat művelő hőstetteivel bebizonyította, hogy a magyar népben van „élni jog és erő”. Nem is bukott volna el a nép háborúja, ha nincsenek a népnek árulói és fenn a magasban széthúzói. - Én ekkor a március 15-i ódát szavaltam. 1905- ben, 1906-ban és 1907-ben ugyancsak színműveket adtunk elő. 1905- ben Kemecsey „Az emigráns” című színművét. 1096-ban Herczeg Ferenc „Ocskay brigadéros”-át, 1907-ben pedig Jókai „A szigetvári vértanúk” című szomorújátékát. Csak pár rövid jegyzetet hagyok hátra e színművekből, melyek akkor fényes ünnepi estét jelentettek a pápai közönségnek. Egyik az Ocskay brigadéroshoz fűződik. Ocskay, a ragyogó kuruc vitéz, nemzetünknek „hírszerzője, „fényes csillaga” - árulóvá lett. De árulásnak méltó büntetését elvette már lefejeztetése előtt, mikor azt mondták neki a német tisztek: „Megfizetjük a selmát, de kezet nem fogunk vele.” Ehhez képest a lefejeztetése már csak kegyelem volt. így érezte ezt ő is, mert azt mondja: „Aki az ördögnek szolgál, an«é* 120 -%>
