Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Főiskolai Ifjúsági Képzőtársaság
ÓLÉ SÁNDOR jobb szavalatok, minél szebb dolgozatok, minél értékesebb bírálatok hangzottak el a képzőtársaság ülésein, minél fényesebben villogott a logika pengéje, annál nagyobb lehetett az ő öröme, hiszen ő adta az acélt a tanítványai kezébe! Bizony megértem ma már, hogy miért volt ez az ő jelszava, vagy jeligéje: „A küzdelem gyönyör: excelsior!” Mi volt a képzőtársasági ülések munkarendje? Egy szavalat és annak megbírálá- sa; egy írott munka felolvasása és annak megbírálása. És így tovább. Hogy a tagok mit szavalnak, azt mindenki előre tudhatta, mert a titkár előre kiírta a feketetáblára, hogy ki mit szaval, és kik tartoznak munkát hozni. A szavalok igyekeztek a maguk egyéniségének megfelelően kiválasztani darabjukat. A kis ötödikesek és hatodikosok leginkább könnyebb természetű verseket választottak maguknak, és pedig külön szeretettel Petőfitől, Tompától, Gyulai Páltól, Tóth Kálmántól, Báró Eötvös Józseftől. Aztán mindig nehezebb szavalmány-darabok kerültek terítékre. Például Petőfitől: Egy gondolat bánt engemet, Részlet Az Apostolból, A hazáról. Vörösmartytól: A merengőhöz, A vén cigány, Gondolatok a könyvtárban. Aranytól: Tetemre hívás, Az egri leány, Ágnes asszony, V. László, A walesi bárdok, Hídavatás, Ünneprontók, Éjféli párbaj, Szibinyáni Jank, Pázmán lovag, A bajusz, A fülemile, Fiamnak. De ezeken kívül egész légiója volt még a verseknek, amiket szavaltak a pápai diákok a képzőtársaságban, amiket azonban egyrészt nem lehetne, másrészt pedig nem is tudnék felsorolni. A szavalok közt az én kisdiák koromban legnagyobb volt Csomasz Dezső. Versenytársai voltak ugyan neki, akik részt vettek az év végi szavalóversenyen. De Csomasz Dezső annyira felettük állt, hogy ők tulajdonképpen csak a II. díjért versenyeztek. Ezek közt legjobb volt Veress István. Jó szavaló volt még Gálffy Géza, Maller Kálmán, Mocsy Mihály. Hallottam tőlük a Pán halálát és Az Úr ítél című megrázó költeményt. Mint kisdiáknak jól megmaradt emlékezetemben mindegyiknek a hangja, alakja, arckifejezése, gesztusa, hanglejtése, szóval az egész ember. Mind élmény volt nekem. De mikor Csomasz Dezső megszólalt, mintha az öregharang szólalt volna meg a sok kisharang között. Nem pózolt ő, nem szavalt, hanem szónokolt, mikor egy költeményt adott elő. Beszédje halk volt, mégis több volt, mintha szónokolt volna, mert királyi nyugalom és méltóság volt benne. Példának felhozom Az Úr ítél című költeményt. Ez - emlékezetem szerint - így kezdődik: „Vén Kápuának mohos várfalán fekete zászló. Halott van talán? Gyászol a város vezért, herceget? Csend, némaság.” A többiek ezt a sort: „Gyászol a város vezért, herceget?” már emeltebb hangon mondták; itt már izzott a hangjuk, mint a parázs, mert nem tudták magukat lefékezni. ss* 102
