Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Mezei Zsolt: A pápai Jókai-kultusz emlékei (1880–1925)
melyet a tái-sulat saját költségén adott ki — s nem vesztett vele. E társaság tagja volt Kolmár József is, emelkedett hangú költeményeiről most is nevezetes író, és Bárány Gusztáv, kinek egy Walter Scottra emlékeztető magyar lovagkori, s egy bibliai tárgyú (A levita felesége) című novellája erőteljes nyelvezetével s fényes fantáziájával anynyi reményre jogosított egykor. Jó barátok voltunk mind. —- De ezt nem abban az él-telemben kell venni, hogy összeálltunk egymást dicsérni: hanem úgy, hogy vei-senyeztünk egymással, mindenben és mindenütt: versenyeztünk az osztályban a hely elsőbbségéért: én csak harmadiknak jutottam fel (első volt Kerkapolyi, második Gondol Gábor), vei-senyeztünk a nyelvtanulásban; vei-senyeztünk a pályázaton, megmondtuk egymásnak a hibáit, s örültünk egymásnak a diadalán, a sikerén. — Ez az igazi barátság. Végié eljött a váiva-várt nap, a pályabírák véleményének kihirdetése. Soha ünnepélyesebb nap nem lebegett előttem. A pályabírák voltak Kovács Pál, Steltner Ignác és Tarczy Lajos. Az első pályadíjat, a két aranyat nem én nyertem el; hanem Orlay, nekem csak a második jutott, az egy arany, s az elismerő véleményekből is a fényes, a magasztaló Orlaynak, nekem csak a buzdító, a jövendőre utaló. S el kell ismernem, hogy Orlay koszorúzott novellája nemcsak jobb volt az enyémnél, de valósággal jó volt. Szép hangulat, költői ér, erőteljes nyelv, művészi alkotás egyesültek benne; míg az enyimben nem volt más, mint vad fantázia. Hanem az az egy arany, s ez az egy aranynál drágább szó, hogy »előbbre törj!« egész életemnek irányadójává lett. »Ezt« nem felejtettem el; »azt« nem adtam ki soha. Pedig volt egyszer egy olyan nap is az életemben, mikor nem volt több pénzem, mint az az egy arany, és egész nap éheztem. Világos után volt: az útfélen maradtam, kenyei-et sem adtak már olyan bankjegyen, a milyen nekem volt, az aranyomat pedig nem adtam volna oda, ha éhen halok is. Ekkor talált rám egy jó barátom: a megmentett pálya aranyom most is itt van az ereklyéim között. — Forgalomból kiment »devise«; kalmár nyelven — de nekem útjelző devise. Azt tartják, hogy egy poi-szemnyi gyöngyforgács, a gyöngyér kagylóba belopva, azt gyöngytermésre bírja ösztönözni. Ezt hiszem én a pályadíjakról. Az ifjúi kedély felnyilatlan kagylóiban egy gyöngyforgács is alkotó ösztönt támaszthat fel. Nem tudom, van-e önöknek most képzőtársaságuk? Ha nincs, hát alakítsanak. Én megpróbálom a próba folytatását. A jövő évre, és azontúl minden évben, míg élek, kitűzök öt aranyat: a menynyit mi elénk kitűztek: úgy, a hogy akkor tették, pályadíjul a pápai tanuló ifjúság köréből a versenyre kelni szánt vei-ses és prózai költeményekre: nem jutalom, nem díj; csak emlék gyanánt. Fogadják el tőlem, mint hálám örökségét. Azután — majd nem sokára lesz nekem alkalmam pápai barátaimat élőszóval is forrón üdvözölhetni: nem is egy alkalom; de kettő. Van nekem két hajdani kedves tanárom Pápán; kiknek egyike (Váli Ferenc) vezetett be engem a költészet, rhetorica és philosophia csarnokába, a ki megismertetett a természetrajz örök szépségű régióival, a másika (Tarczy Lajos) pedig, a ki feltárta előttem a természettudomány felséges világát; mind kettőjük az »excelsior!« jelmondatával önismeretre, fölfelé törekvésre serkentettek, mind kettő megragadó előadásával azt éreztetve, hogy »a tudás munkája« nem a halandók kínzására kitalált büntetés; hanem az olymplátogatók kiváltságos gyönyörűsége. Ezen régi »barátaimnak« rövid időn ötven éves tanán jubilaeuma fog bekövetkezni. Meg lesznek azok ünnepelve tisztelők, egykori tanítványaik által. Ezen ünnepélyekben hívatlanul is részt fogok venni, mint egyike a legtöbbel tartozó adósoknak. Most pedig, kérem önt, szeretett barátom, legyen szives legforróbb hálámat kifejezni mindenkinek, a ki rám megemlékezni kegyes volt. Különösen pedig azon derék honleány fiainak, ki - nekem hosszú évsor előtt valódi édes testvérem volt a távolban. Az ég áldja meg önt, szeretett barátom! Hajónak találja ön, legyen szives e levelemet a »Pápai Lapok«-ban közzé tenni, s ismerőseimmel mindenesetre bizalmasan közölni. B.-Füreden, 1880. július 14-én. őszintén tisztelő honfitársa Jókai Mór
