Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Vass Vince: Jókai kálvinizmusa

emberek. Akik nem ilyenek, azokat korholja Jókai, azokra rákiált: „Hát a templom, hát az Isten? Hát a zsoltár, hát az Isten? Hej, zsoltárral, Istennel kevesen foglalkoznak akkor, mikor jól megy dolguk. A jó öreg Dukainé vette elő csak a jó Szikszayt, hogy hálát adjon csodás megszabadulásáért az Úrnak.” Ismeri Jókai az egyetemes papság elvét is: „a protestánsoknál minden ember pap. Ez a mi alaptételünk.” (A tengerszemű hölgy) Az egyházfegyelemről is tud; a gyülekezetek szigorú erkölcsi rendjéről. Elmondja, hogy a katolikus ember feloldást talál a gyónás által, de az ő hőse így kiált fel: „De énnekem nem bocsát meg az ecclésia. Ha én jövök hírbe, engem kihordanak a határra, azután mehetek peregrinálni.” (A tengerszemű hölgy) Sokat foglalkozik a papokkal is és megszívlelésre méltó komolysággal írja le, hogy milyen az igazi pap, hogyan viselkedjenek vele szemben a hívek. (Törökvilág Magyarországon, Egetvívó asszony szív, A rézpataki lelkész, A kőszívű emberfiái)

Vége-hossza nem lehetne a tanulságos és érdekes részleteknek. De ezekből is, amiket láttunk, szeressük meg Jókait, mint a mienket, mint velünk egy hitet valló testvérünket, gyűljön lángra szívünk az ő hőseinek nagy hitétől, hogy elindulhassunk velük szemünkben ama kék szivárvánnyal, szívünkben az ő mély lelkiségükkel annak a boldog tündérvilágnak a meglátására, amely mint tehetetlen vágy, ott él mindnyájunk lelke mélyén, de amelyet Jókai, mint ránézve az egyetlen és igazi valóságot állít elénk múlhatatlan értékű költészetében.