Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Bodolay Géza: Petőfi Pápán
Vörösmartynál és Bajzánál. Visszatérésének csak egy elfogadható magyarázata van, amit versben (Barátimhoz) is megírt 1843 kora tavaszán a városba érkezve: megszerette a Pápán hagyott diákbarátokat, s vágyott a körükbe. Az állítólag hat hétig tartó pápai időzéssel lekésett a pozsonyi színtársulat megalakulásáról, amely akkor az országgyűlés miatt szerveződött a koronázó városban. „Mily szép reményekkel jöttem Pozsonyba, mily kilátásokkal - írja tekintélyes pártfogójának, Bajza Józsefnek és minden, minden oda! Fekete Gábor nem fogadott be társaságához, mert midőn ide éjiem, már fölösleges szóimmal voltak tagjai.” A vers, amelyet út közben Pápán írt, a barátság dicsérete; a Pozsonyban ekkor kezdődő keseives hónapok más versre ihlették, amely viszont csalódását és nyomorúságos helyzetét mondja el. Édesanyja iránti szeretetének közismert és közkedvelt verse ez, a Távolból. Többször valóban nem járt Pápán a költő, de kapcsolata a pápai diákokkal nem szakadt meg „tarka életének” további alakulása során sem. A folytatás nem volt a legszerencsésebb, bár valószínűleg csak félreértésekből adódott összetűzése a pápai Képzőtársasággal. Még maga Petőfi újságolta ugyanis Szeberényinek sikeres pályázatait hírül adó levelében, hogy jobb munkáikból (a többi hasonló diáktársaság mintájára) kötetet akarnak kiadni. Elvileg tehát nem volt semmi kifogása, sőt örült a tervnek, talán kezdeményezői közé is tallózott, mint a társaság egyik legtöbbet alkotó tagja. Még színészi pályája kezdetekor, nem sokkal tiszteleti taggá választása után kiküldött a társaság egy bizottságot, hogy tervet készítsenek, mi legyen a zsebkönyvben. Petőfi legközelebbi barátai voltak ennek a bizottságnak a tagjai, s az általuk készített tervben a költő tíz érdemkönyvbe írt verséből nyolcat jelöltek felvételre (közülük hét meg is jelent). A kötet megjelentetését a jegyzőkönyv tanúsága szennt többször elhalasztották, nyilvánvalóan anyagi vagy más hasonló akadályok miatt. Amikorra a kötet 1845-ben megjelent, Petőfi már országosan elismert költő volt. Joggal sérelmezte tehát, hogy verseit (részben) már közismert (Pápán választott) nevével jelentették meg a Tavaszban, mintha „befutott” költőként akkor írta volna őket. A verseket régi nevén sajátkezűleg írta be az érdemkönyvbe, de már az említett válogatás idején megtörtént a verseknek „A. B.”, illetve „Homonnai” névaláírással való megjelölése. Ki volt a Petrovics név átírója, beleegyezett-e Petőfi, esetleg ő maga kérte barátaitól, nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy senkit sem hatalmazott fel az új Petőfi 132
