Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Bodolay Géza: Petőfi Pápán

utcára szolgált - emlékezik Orlai De e kis helyen a 41. és 42-ik év telén és a reá következett nyár folytán sok szépemlékű napokat éltünk át. Itt építgettük jövendőnk ábrándvárait, gyakran éjfelekig, míg belefáradva egyikünk, vagy másikunk azon megjegyzésére: hogy talán már ideje volna aludni, az álom mámora elnémított bennünket. Néha e kis szobát a jóbarátok vidám zaja töltötte be, kik iskola előtt és után örömest tértek be hozzánk...” Arra vonatkozólag, hogy a Képzőtársaság olyan vezéralakjainak, mint Demjén / Dómján Ferenc és Ács Károly, milyen volt a kapcsolata Petőfivel, az új „költővetélytárs”-sal, megoszlik az emlékezők véleménye. Orlai szerint kezdetben jó viszonyban voltak. Ezt kérdésessé teszi az, hogy mindketten felsőbb éves, lelkésznek készülő diákok voltak, így ritkábban találkoztak Petőfiék baráti társaságával. Valószínűleg kezdettől fogva féltékenyek voltak az új jövevényre.

Petőfinek az első ülésen beadott munkáit (a második ülés jegyzőkönyve szerint a Tűnődés, Zsarnok és Eskü címűeket) Demjén bírálta, s annyi javítani valót talált bennük, hogy a háromból csak egy kerülhetett be az érdemkönyvbe, a másik kettő örökre elveszett. Petőfi ugyanis - mint gondolhatjuk - nem vetette alá magát a bírálatban követelt javításoknak. Demjén bizonyára megerősítette Petőfi eleve meglevő kritikus-ellenes véleményét. Idézzük fel a képzőtársasági érdemkönyvbe elsőként beírt Petőfi-vers, a Tűnődés utolsó versszakait, amelyeknek könnyedén lejtő jambusaival az ifjú költő sikeresen mutatkozott be társai előtt:

Ti, fönt a menny kék tengerében Mosolygva fürdő csillagok!

Trónjához a szent végezetnek Ollyan közel kik állótok,

Mellyik ragyog reményt szivembe,

Mellyik ragyog közűletek?

Hogy egykor még örömre kelni Nem lészen tiltva vétetek;

118