Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)
XXVII. Epilógus
[XXVII.] [Epilógus] Befejezésül szólni kivánok még magamról, megkísérlem, hogy én a subjectiv szemlélő képes leszek-e magamat, mint rajtam kívül álló objectumot minden szépítés, minden hízelgés nélkül úgy rajzolni, a mint magamat, jellememet és képességeimet tudom és érzem. Úgy érzem, hogy én teljes életemben félénk és bátortalan voltam, a viszonyok által inkább vitettem, mint magam mentem, a hova eljutnom sikerült, oda inkább úgy emeltek, mint magam emelkedtem. Sokkal erősebb volt bennem a passiv, mint az activ erő. Ezt én úgy gondolom megfejteni, hogy első életkorom nagyon alacsony sorsban kezdődött, a szegénység nyomasztó voltát kellett érez- nem; s hozzá még beteges, gyenge testű gyerek voltam. Én nem mehettem oda, a hova más gyerek, nem kereshettem olyan szórakozást mint mások; kü[s]zködni, birkózni gyöngeségem tudatában nem mertem; ha valami után néha én is futottam, félre löktek, ha valami után kinyújtottam a kezemet, elkapták előlem. Az én sorsom mindig vissza szorítás volt az erősebbek részéről. És én e miatt soha nem zúgolódtam, nagyon természetesnek találtam mindig, a mi velem történt. Gyöngeségemnek, bátortalanságomnak ez a tudata aztán úgy hozzám tapadt, hogy én attól szabadulni sohasem tudtam. Mindig szerény maradtam egész a gyávaságig, jobban mondva a gyámoltalanságig. Egész valómat mély vallásos érzés hatotta át. Nemcsak megtanultam a hit ágazatait, hanem erősen hittem is, és életemet a szerint rendeztem be, mindig fülembe csengettek a zsoltár eme szavai: „az Isten előtt nincsen titok, tudva vannak előtte minden gondolatitok.”368 Emlékszem rá, mikor először valaki kérdésbe tette, hogy a Krisztus valóban föltámadott-e? - milyen nagy indignatióval utasítottam vissza 368 A 247. dicséret részlete.- 296 -
