Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

XXIV. Ráczkevi Nagy Sándor gyermekei

atyám, a kit ez a váratlan üdvözlés egészen meglepett, s kissé consternált, fölkelt helyéről és kiszólt, hogy már mire való ez, küldjétek el a czigányokat! Erre aztán előlépett a Zsiga és a Péter, benyitottak az ajtón - ezzel a kérdéssel:- Minket is elküld, Tassy-bácsi?- Isten őrizz! - de hogy küldöm, de azt gondoltam, hogy czigányok törtek be hozzám, én pedig a zajos mulatságot nem szeretem.

Hát az öreget nagyon meghatotta, hogy ötét a névnapján ilyen nagy kitüntetés érte, s a szívből eredt köszöntő elhangzása után, midőn alig volt képes a meghatottság könnyeit vissza fojtoni, igy szólt:- Igazán nagy örömet szereztek nekem, kedves uramöcséim, hogy meglátogattak, örömömnek most már csak egy híja van, az hogy nem láthatom itt az én Lajos fiamat (soha se nevezett unokájának, mindig fiának szólított).- No hát, hogy az örömének semmi híja se legyen, hát én is itt vagyok kedves nagyatyám! - szóltam én belépve, és megöleltem a jó öreget, a ki úgy reszketett a karjaim közt, mint egy gyermek, és nem tudott egy darabig szóhoz jutni. Ez az érzékeny jelenet nagyon hatott az összes jelenvoltakra, a kik tanúi voltak annak a nagy szeretetnek, mely a nagyapát unokájához fűzi. Az általános megindultság leküzdése után aztán nagyon természetesen zajos örömben törtünk ki, és egy boldog estét töltöttünk a csendes családi körben.

Ennek az estének mélyen a szívbe markoló jelenete ma is, annyi évtized lezajlása után a meghatottság könnyét lopja a szemembe. Igaza volt az én nagyapámnak, mikor engem fiának szólított, mert tulajdonképen az ő védő szárnyai alatt nőttem én fel, és őt tanultam mindég apaként tisztelni és szeretni. A becsületesség és vallásos, kegyes élet igazi minta képe volt. Feleségéhez és családja minden tagjához mindig a legnagyobb gyengédség hangján szólt, indulatos kitörésekre soha sem engedte magát ragadtatni. Mikor házasságának 50 éves év- 261 -