Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

XIII. Hogyan lettem diák?

kikerülhetetlen volt, hiszen ha kötőfék lett volna a szájába vetve, ezzel talán dirigálhatta volna a lovat, de igy neki kellett menni a végzetnek, jobban mondva az ároknak, melybe a dőre ló csakugyan bele lépett, és a következő pillanatban ló és lovas elbukott. Ezer szerencse, hogy az esés lendítő ereje messzebb vitte a lovagot és igy nem került az elbukott ló alá. Gyorsan talpra ugorva, valami káromkodás félét mondott a Zsiga, hogy ez a dög ötét ilyen csúffá tette, s a ló elé került, hogy legalább egy ökölcsapással enyhítse haragját. Ekkor tűnt ki, hogy ebben az állatban semmi maliczia nem lehetett, mert hiszen mind a két szemére vak volt a szegény pára.

Ezen balsikerű lovaglás után utunk további folyamán aztán nem történt velünk semmi nevezetes. De hogy aztán mind a kettőnket hogyan fogadtak oda haza, mikor fáradtan és porosán megérkeztünk, erről jobb csak hallgatni.

íme, ez volt a hires ácsi búcsúnak a függeléke, a mi alaposan kiábrándított abból a föltevésemből, mintha ott minden színig tejfel lenne, sőt nyomatékosan eszembe juttatta azt a német közmondást: „Nid alle Tag - Kiritag!”.103

XIII.

Hogyan lettem diák?

Mikor 12-ik életévembe léptem, a család óhajtásához képest - hasonló korú társaimmal együtt én is megágendáztam. így mondták akkor a hitbeli megerősítést: a confirmatiót. Ez volt a legkiemelkedőbb mozzanat az iskolás gyerek életében, ez volt minden ismeretnek a záró köre, ezzel indult el mindenki az élet rögös útjára. Az agendát jól meg- 117 103 Nid alle Tag - Kiritag/Nicht alle Tag - Kirchentag (német), szó szerint: Nem minden nap búcsú!