Köntös László (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek..." A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 2015 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 14. Jubileumi kötetek 3. (Pápa, 2016)

Tatai Egyházmegye

SZILÁGYI HAJNALKA

Férjezett nevem Szilágyi Hajnalka. Szülőföldem Kárpátalja. 1975 szeptemberében, Beregszászban Balogh Hajnalka néven lettem anyakönyvezve. Édesapám Balogh Jenő, édesanyám Veres Irén. Szülőfalum, ahol felnőttem, Badaló.

Általános és középiskolai tanulmányaimat a mezővári és tiszacsomai középiskolákban végeztem orosz nyelven. Mivel szüleim egyetemre szerettek volna küldeni, ehhez elengedhetetlen volt az orosz nyelv bírása. Szülőfalum viszont teljesen magyar lévén nem volt másként lehetőségem elsajátítani a számunkra idegen nyelvet, ezért döntöttek úgy szüleim, hogy az előkészítő iskolai év után, amelyet Haláboron, édesapám szülőfalujában végeztem, orosz nyelvű iskolába adjanak tovább. Akkor még legmerészebb álmukban sem gondolták, hogy gyermekük egyszer még Magyarországon fog egyetemre járni. Testvérem nem született. Nyolc éves voltam, amikor édesapám nagyon hirtelen és nagyon fiatalon meghalt.

Ukrajnában a rendszerváltás előtt nem volt hitoktatás, tilos volt. A rendszerváltással lelkész került végre, ötven év után, hozzánk is. Delényi István lelkipásztor volt az, akin keresztül Isten elkezdte a munkáját bennem is, mint sokakban. Ő volt az, aki elindított engem a teológia felé. Nem volt szándékom az egyetem. Hitoktató szerettem volna lenni, hogy a gyülekezetben segíthessek. Isten többet, sokkal többet készített a számomra. A lehetetlennel néztem szembe, amikor a zsinati tagok elé meghallgatásra vitt Beregszászba. Egy év előkészítő várt ránk, mielőtt eldőlt, melyik Magyarországi teológiára küldenek ki bennünket, ha megfelelünk a Bizottság előtt tett vizsgán. Engem Debrecenbe küldtek felvételizni négy másik társammal együtt. Számomra teljesen képtelennek tűnt, hogy felvegyenek, hisz a magyarországi felvételizőkkel szemben, nem csak nekem, de többi társamnak is, akkora hátránya volt. Mégis felvettek mindannyiunkat. 1992-1997 a debreceni tanulmányi éveim. Meghatározó volt számomra a volt pomázi lelkészházaspár, Pap László és felesége, Erzsiké néni élete, segítsége. Ők kísérték végig az életemben azt az öt évet, amit Debrecenben töltöttem támogatva lelkileg, bátorítva a nehezebb szakaszokon. Hálás vagyok az Úrnak, hogy részese lehettem az- 374 -