Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

1936. szeptember 11-én I. lelkészképesítő bizonyítványt jeles minősítéssel.

1938. szeptember 9-én kaptam lelkészi oklevelet jeles minősítéssel.

Az első lelkészképesítő után három hónapig rendelkezési állományban voltam odahaza, szüleimnél.

1936. december 4-1939. június 30-ig Ácson voltam segédlelkész, ahol főleg ifjúsági munkával és misszióval foglalkoztam.

1939. július 1-1940. augusztus 31-ig Szomódon az esperes mellett37 voltam segédlelkész.

1940. szeptember 1-1941. február 17-ig Dorogon szolgáltam mint önálló hatáskörrel felruházott missziói segédlelkész.

1941. február 17-től a mai napig Dorogon szolgálok mint lelkipásztor.

A gyülekezetem tagjainak 99%-a ipari munkás, főleg bányász és a bányászattal kapcsolatos iparos. Valamikor itt, a primácia tövében, a katolikus és idegen nemzetiségi (főleg német és tót) néptengerben széjjelszórva eléggé elhagyatottnak érezték magukat. 1921 óta maguk a hívek munkálkodtak, áldoztak az anyásí- tás érdekében. 22000 pengő költségvetéssel, közadakozásból 1936-ban ők maguk építették meg a templomot. Gyülekezetté formálódni csak 1938-ban tudtak. 20 éven át havonta egyszer Budapestről hívtak meg lelkészeket istentiszteletet tartani. A húszas évek derekán fiókegyházzá alakultak, és az esztergomi egyházközséghez csatlakoztak. A gyülekezet igényét a lelkésszel szemben kifejezi az a megnyilatkozás, amit 1940. őszén, ideérkezésemkor mondtak: „Tiszteletes úr, nekünk nem is annyira papra van szükségünk, mint inkább ügyvédre, aki a bányatársulattal szemben a mi érdekeinket védi.” Sajnos ettől az igénytől alig lehet őket eltántorítani. Három éven át naponként többen felkeresik a lelkészi hivatalt, de eddig csak 20 ember akadt, aki egyházi vagy lelki panasszal jött.

A gyülekezet lelkülete egészen sajátságos: a lelkeket nagy távolságok választják el egymástól, egyik ateista-kommunista, a mások hívő, bibliát olvasó, imádkozó ember, erősen hajlik a szektásodás felé. Ez a megoszlás körülbelül 50%-os. A jobbik rész szépen látogatja a templomot, bibliaórát és minden nemű vallásos összejövetelt, a másikat alig lehet megmozgatni.

A nagy felekezeti ölelkezés és „Egység útja” korában is erősen érezzük a katolicizmus nyomását, például a bányatelepen lévő négy 27 tanerős bányatársulati iskolához, amelynek iskolaszéki elnöke a római katolikus bányaplébános, s amelyekbe 110 református növendék jár, ez ideig még egyetlenegy református tanítót sem sikerült alkalmaztatni, még helyettes tanítónőt sem. Egyébként a felekezeti viszony úgy a lelkipásztorok, mint a hívek között szívélyes és kielégítő.

Egyházközségünknek nagy problémája a parókia kérdése, mert ez nincs, s a mai nyersanyaghiány miatt az építés szinte a lehetetlenséggel határos. Tapogatóztunk a bányavállalatnál lakás irányában, tekintettel, hogy híveink 99%-a bányaalkalmazott, és a társulat csupán havi 10 pengő hitoktatási tiszteletdíjjal járul hozzá a lelkészi javadalomhoz, az egyház fenntartásához semmivel sem, noha a

37 1923-1952 között Leőke Károly szomódi lelkipásztor volt a tatai egyházmegye esperese. ZOVÁNYI1977.624.-894-