Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

hogy ha más pályán levők bizonyos hadipótlékot kaptak, én meg hallhattam: kérjék az államtól, az egyház nem fizethet azért, hogy a hazát szolgálták! Szóval bíztam abban, hogy a konvent írott és hivatalos kiadványa csak igazat mondhat. Tévedtem. Már 1923. novemberben, a lelkészszentelésen elkezdtek vitatkozni azon, hogy fel lehet-e engem, díjlevél nélküli hitoktatót szentelni? Felszenteltek, igaz, azt sem tudom, hogyan, egyszer mégiscsak az történt, hogy mikor szolgálati bizonyítványt. kértem az esperesemtől, azt írta: most a sürgősségre tekintettel kiadom, máskor azonban a paróchus lelkésztől kérje. így sült ki, hogy nem vagyok önálló.

Pedig kár volt. Megszerettem ezt a munkát, kár volt félni tőle. Egy-két hónap, s már az a kellemetlen érzésem is elmúlt, amit az első napokban éreztem, mikor a

17-18 éves diákokkal kellett foglalkoznom. Én megszerettem őket, ők engem. Jó barátok lettünk. Soha olyan áldott és boldogan végzett munkám nem volt, s nem lesz. De ott kellett hagynom, mert:

Maga a jövedelem, a tiszta, a hitoktatói kevés volt ahhoz, hogy abból meg lehessen élni egy családos embernek. Mert a mátkaságból házasság, a házasságból család lett, a hetedik évben már 3 gyermekkel. Ezen a bajon egyelőre lehetett segíteni. Az egyháztól is kaptam pótlást, s még nem is kívántak érte sokat, lakbérpótlék címén. A kereskedelmi iskolánál is kaptam 3-900 pengő között váltakozó óradíjat. Megszerveztem Szolnok fiókegyházát Új szász központtal, s onnét is volt évi 7-800 pengő jövedelmem. így már megélhettünk valahogy, ha nem is fényesen. De így a munka volt sok. Végre is 30-35 óraszámot és egy fiókegyház munkáját fiatal erővel is csak egy ideig lehet bírni.

Meg is rendült az egészségem, ha nem is látszott veszedelmesnek az ideges gyomorbajom, legalább egyelőre, de azzá lehetett. Ez pedig előtérbe hozta a nyugdíjkérdést. Magam és feleségem is vagyontalanok vagyunk. Mi lesz velem, családommal, ha kidőlök a munkából? Koldusbot. A nyugdíjintézet tagja nem lehetek, mert nincs díjlevelem. Díjlevél kiállítására felülről jó tanácsok jöttek, de nem parancsok. Ez pedig nem ért semmit. A paróchus hallani sem akart róla. Mind sűrűbben emlegettem, hogy elmegyek, nem bírom a lelkemre nehezedő terhet (betegségem okozója is bizonyára ez volt jórészben). Végre is kenyértörésre vittem a kérdést: vagy-vagy. Határozott kéréssel álltam a presbitérium elé. Ha szabad lelkiismeret dönt, tudtam, hogy biztos. Ha szabad. De városi gyülekezetben lehet-e szabad lelkiismeretről beszélni? Kitűnt, hogy nem.

Számíthattam rá, hogy a hatalmi gépezet működésbe lép. Miért?

Még az első években a lutheránusok hitoktatója is én voltam. Én vizsgáztattam és osztályoztam őket, hiszen lutheránus egyház semmilyen formában sem volt szervezve. Történt egyszer, hogy polgári leányiskola igazgatónője berendelt magánvizsgára. Az alispán lutheránus lánya vizsgázik az I. osztályból. A kitűzött időre pontoson megjelentem. Azzal fogad az igazgatónő: nem én, hanem a pesti evangélikus lelkész vizsgáztat. Mi címen? Hát, hogy evangélikus a lány. No és, hát nem én vagyok az evangélikusok hitoktatója? De igen, de hát mégis az alispánról van szó. Nem egészen, hanem az igazságról. Mégis méltányolni kell, hogy az alispánról, méltóságos úrról van szó. Én nem szoktam különbséget tenni méltóságos urak és kalauzok gyermekei között, ami pedig a méltányosságot illeti, az alispán-876-