Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Somogyi (Belső-Somogyi) Egyházmegye

Somogyi (Belső-somogyi) egyházmegye tán látom, hogy isteni kegyelem s szüleim hite hordozott. Igaz, hogy magam is igyekeztem mindig jól megfogni a dolog végét. Hálával gondolok gimnáziumi tanulmányaim zavartalan végezhetéséért bol­dog emlékű Nagy Lajos esperesre, lelkipásztorunkra, ki mindig bíztatott ben­nünket, s készséggel segített nem egyszer mutatkozó pillanatnyi anyagi nehézsé­geken. Tanulásomat mindig a jó atya figyelmével, szeretetével kísérte. A gimnáziumban a nyelveket és a történelmet kedveltem. Tanár szerettem volna lenni: latin-történelem szakos. A lelkészi pályára nem gondoltam felsőbbéves koromban, bár azt tudtam mindig, hogy szüleim előtt ez az egyetlen pálya, melynek becse van. A papot tartották mindig a legelső embernek, a pályát a legszebbnek, s a legkönnyebbnek is. E felfogásukért nem neheztelek. Érettségi után katonai állatorvosi akadémiára folyamodtam. Életemnek ez az útja azonban egyáltalán nem látszott soha komolynak. Nem vettek fel, mivel a létszám - 10 - betelt. Vigasztalás, hogy én lettem volna a tizenegyedik. Elmúlt már jó 2 hónap, mikor sok töprengés után, de azért is, mert nem tartottam becsü­letes dolognak az időt hiábavalóságban tölteni, az a gondolat vált erőssé bennem, hogy papi pályára megyek. Hivatást nem éreztem ugyan, de mindig valami külö­nös tisztelet töltött el a pálya iránt. Szüleim boldogok voltak. Esperesünk azon­nal írt Pápára, hol felvettek, atyám késő ősszel elkísért, s pápai teológus lettem. A teológia mind a négy évfolyamát Pápán végeztem 1922-1926. években. Első lelkészképesítőm 1926-ban, a második 1928-ban volt szintén Pápán. Áldott 3 esztendőt töltöttem az ősi főiskola falai között. Jólesik minden tanáromra hálá­val gondolni, emléküket őrizni közülük azoknak, akik elköltöztek azóta (Csizma­dia Lajos és dr. Vass Vince). Professzoraim rám gyakorolt hatásáról nem beszél­hetek különösebben, annál inkább fel kell említenem az egykori nagy angol ige­hirdetőnek, Robertsonnak338 műveit, kitől stílust tanultam, és sok gondolatot nyertem. Robertsont én „fedeztem fel” a teológusok között. A művek tanulmá­nyozása révén vihettem is valamire, mert sok imádságot írtam - másoknak, s bí­rálataim, különösen az írásbeliek a legszámottevőbbek voltak. 1925 őszén kerültem el Pápáról, mikor is segédlelkésznek helyeztettem ki Erdőcsokonyára. Szolgálati helyeim: 1. Erdőcsokonya: 1925. október 1-1926. január 3. - segédlelkész, 2. Nemesdéd: 1926. április 1-1928. január 31. - segéd- és helyettes lelkész, 3. Somogyszob: 1928. február 1-1928. december 4. - helyettes lelkész, 4. Somogyudvarhely: 1928. december 22-1929. január 31. - helyettes lelkész, 5. Alsók: 1929. február 1-1930. március 31. - helyettes lelkész, 6. Szenna: 1930. április 1-1931. március 20. - segédlelkész, 338 Robertson, Frederick William (1816-1853): anglikán lelkész. Londonban, katonatiszti család­ban született. Középiskolai tanulmányait a beverly-i latin, illetve a tours-i francia gimnáziumban végezte. Teológiát Oxfordban és Heidelbergben tanult. 1847-ben választotta meg lelkészének a brightoni gyülekezet, ahol haláláig szolgált. Fiatal élete ellenére korának kiemelkedő egyházi szónoka volt. Beszédei négy kötetben jelentek meg. Magyar fordítója Czeglédy Sándor lelkipásztor volt. Töb­ben adtak ki egyházi beszédet Robertson beszédeinek nyomán (pl. az 1860-as években Révész Kál­mán). DPL1907.495-498.-810-

Next

/
Thumbnails
Contents