Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)
Somogyi (Belső-Somogyi) Egyházmegye
Somogyi (Belső-somogyi) egyházmegye tán látom, hogy isteni kegyelem s szüleim hite hordozott. Igaz, hogy magam is igyekeztem mindig jól megfogni a dolog végét. Hálával gondolok gimnáziumi tanulmányaim zavartalan végezhetéséért boldog emlékű Nagy Lajos esperesre, lelkipásztorunkra, ki mindig bíztatott bennünket, s készséggel segített nem egyszer mutatkozó pillanatnyi anyagi nehézségeken. Tanulásomat mindig a jó atya figyelmével, szeretetével kísérte. A gimnáziumban a nyelveket és a történelmet kedveltem. Tanár szerettem volna lenni: latin-történelem szakos. A lelkészi pályára nem gondoltam felsőbbéves koromban, bár azt tudtam mindig, hogy szüleim előtt ez az egyetlen pálya, melynek becse van. A papot tartották mindig a legelső embernek, a pályát a legszebbnek, s a legkönnyebbnek is. E felfogásukért nem neheztelek. Érettségi után katonai állatorvosi akadémiára folyamodtam. Életemnek ez az útja azonban egyáltalán nem látszott soha komolynak. Nem vettek fel, mivel a létszám - 10 - betelt. Vigasztalás, hogy én lettem volna a tizenegyedik. Elmúlt már jó 2 hónap, mikor sok töprengés után, de azért is, mert nem tartottam becsületes dolognak az időt hiábavalóságban tölteni, az a gondolat vált erőssé bennem, hogy papi pályára megyek. Hivatást nem éreztem ugyan, de mindig valami különös tisztelet töltött el a pálya iránt. Szüleim boldogok voltak. Esperesünk azonnal írt Pápára, hol felvettek, atyám késő ősszel elkísért, s pápai teológus lettem. A teológia mind a négy évfolyamát Pápán végeztem 1922-1926. években. Első lelkészképesítőm 1926-ban, a második 1928-ban volt szintén Pápán. Áldott 3 esztendőt töltöttem az ősi főiskola falai között. Jólesik minden tanáromra hálával gondolni, emléküket őrizni közülük azoknak, akik elköltöztek azóta (Csizmadia Lajos és dr. Vass Vince). Professzoraim rám gyakorolt hatásáról nem beszélhetek különösebben, annál inkább fel kell említenem az egykori nagy angol igehirdetőnek, Robertsonnak338 műveit, kitől stílust tanultam, és sok gondolatot nyertem. Robertsont én „fedeztem fel” a teológusok között. A művek tanulmányozása révén vihettem is valamire, mert sok imádságot írtam - másoknak, s bírálataim, különösen az írásbeliek a legszámottevőbbek voltak. 1925 őszén kerültem el Pápáról, mikor is segédlelkésznek helyeztettem ki Erdőcsokonyára. Szolgálati helyeim: 1. Erdőcsokonya: 1925. október 1-1926. január 3. - segédlelkész, 2. Nemesdéd: 1926. április 1-1928. január 31. - segéd- és helyettes lelkész, 3. Somogyszob: 1928. február 1-1928. december 4. - helyettes lelkész, 4. Somogyudvarhely: 1928. december 22-1929. január 31. - helyettes lelkész, 5. Alsók: 1929. február 1-1930. március 31. - helyettes lelkész, 6. Szenna: 1930. április 1-1931. március 20. - segédlelkész, 338 Robertson, Frederick William (1816-1853): anglikán lelkész. Londonban, katonatiszti családban született. Középiskolai tanulmányait a beverly-i latin, illetve a tours-i francia gimnáziumban végezte. Teológiát Oxfordban és Heidelbergben tanult. 1847-ben választotta meg lelkészének a brightoni gyülekezet, ahol haláláig szolgált. Fiatal élete ellenére korának kiemelkedő egyházi szónoka volt. Beszédei négy kötetben jelentek meg. Magyar fordítója Czeglédy Sándor lelkipásztor volt. Többen adtak ki egyházi beszédet Robertson beszédeinek nyomán (pl. az 1860-as években Révész Kálmán). DPL1907.495-498.-810-