Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Somogyi (Belső-Somogyi) Egyházmegye

Somogyi (Belső-somogyi) egyházmegye

tam és 1903. december 31-én állomásomat el is foglaltam. Az 1887-ben alakult nagykanizsai egyházközségben mind a központban, mind a Tapolcától Zágrábig terjedő missziói terület 253 szórványközségében a belmissziói munka minden ágának folytatására bőséges alkalom kínálkozott. És én áron is megvettem a jó alkalmat.277 Isten mindig megsegített.

A jóságos mennyei atya útmutatása nyomán indultam el életpárom megkeresésére, és 1905. február 14-én Sarkadon házasságra léptem Zakar Irénnel, Zakar István földbirtokosnak és Leel-Ossy Krisztinának, a legendás hírű honfoglaló Lehel vezér leszármazottjának leányával (született Sarkadon 1882. augusztus 12-én). Áldásos lelki kincseken kívül anyagi javakat is nyertem hűséges hitvesemmel, hogy gyermekeink és híveink előtt mindenben példaként világolhas- sunk, és hogy gyermekeinknek ne kelljen a testet-lelket lenyűgöző nincstelenség rémeivel küszködniük, mint atyj oknak kellett.

Legfőbb törekvésem volt Nagykanizsán, a központban Isten dicsőségéhez méltó templomot építeni, amely a szétszórt híveknek ég felé mutató őrtornya és a hitben összetartó kapcsa lehessen. E cél elérése végett - a szépen szaporodó lelkészcsalád otthonának kibővítése és mellette a tágasabb imaterem felépítése után, mintegy hálából - az 1910. és 1911. év nyarán országos gyűjtőkörútra indultam a templomalap megteremtése céljából. Fáradozásomat siker koronázta, s a begyűlt összegből először is a császári királyi katonai kincstárból 10780 koronáért templomtelket vásároltunk, és a közalaptól 1913-ban kieszközölt 24000 korona segéllyel már a templom felépítéséhez akartunk fogni, amikor kitört a világháború, és szép terveink kivitelében megakadályozott.

A háború folyamán a nagy missziói területen, 14 hadikórházban teljesítettem kisegítő tábori lelkészi szolgálatot, s a templomalapra gyűjtött összeg lombar- dírozásával gyülekezetünk 283200 korona értékű hadikölcsönt jegyzett. Csak a vesztes háború s a kommün borzalmainak átvészelése és leromlott pénzünk értékének állandósítása után gondolhattam új templomalap gyűjtésére. Az újra négy éven át folytatott országos gyűjtés eredményéből végre 1933-ban hozzá lehetett fognunk templomunk felépítéséhez, amelyet 1937-ben követett az új papiak és kultúrterem felépítése a nagykanizsai egyházközség 50 éves fennállásának örömére.

Közben a jó Isten megadta nekem azt az örömet is, hogy - 22 éves hűséges lelkipásztori gondozásom eredményeként - a szárnyait bontogató keszthelyi fiókegyházam 1926-ban anyásíttatott, s 1932-ben már magának díszes templomot és paplakot, később pedig a hozzá csatlakozott Tapolca és Sümeg fiókegyházaiban közös protestáns templomokat építhetett.

E nagyarányú építkezések sikeres befejezése és két súlyos betegségemből (tífusz és ischiász) való csodálatos felépülésem után azonban, amikor - boldogult Halka Sándor esperesünk elismerő szavai szerint - méltán várhattam, hogy gyülekezetem „hálásan igyekszik öreg szolgájának végső éveit bearanyozni”: akkor következett be legfájóbb megpróbáltatásom. Amikor ugyanis szerény jövedel277 Ef 5,16- 781 -