Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Somogyi (Belső-Somogyi) Egyházmegye

Somogyi (Belső-somogyi) egyházmegye

Istennel szembeni intenzív lelki kapcsolatának, éppígy elriasztó példáit lehetne felsorakoztatni azoknak az eseteknek, amikor teljes lelki közönyösséggel felelnek mindenre, ami a lélek életét illeti. Ezek a legveszedelmesebb emberek, akikre nem lehet ráfogni, hogy istentelenek, mert ez ellen minden érveléssel tiltakoznak, és tényleg soha nem mondanak olyat, ami az istentelenség pecsétjét ütné lelkűkre, de olyan egy helyben álló, sem előre, sem hátra nem menő emberek, akikben egy szikrája sem él a lélek dinamizmusának. Ha látják, hogy ősi értékeik veszni indulnak, heroikus cselekedetekre képesek, s úgy harcolnak, mint kölykeit védő oroszlán, ha kell, a legmesszebbmenő anyagi áldozatokról sem riadnak visz- sza. Mint helyettes lelkipásztor 1941-ben egy 550 lelkes gyülekezetben 1100 pengőt hoztam össze közadakozásból, felékesítettem a templomot szőnyegekkel, parkíroztam a templom környékét, közadakozásból teremtve elő a jelentős ösz- szeget, szociális célokra egyhangúlag szavaztattam meg az előirányzott összeget az egyházi adó keretein kívül, de nem tudtam elérni azt, hogy legalább a presbitérium tagjai minden vasárnap eljöjjenek a templomba. Itteni helyemen pedig egyenesen elszomorító a helyzet ebből a szempontból, pedig a különbeni teljes egyetértés itt sem szenved egy hajszálnyi csorbát sem. Szeretik az embert, és ragaszkodnak hozzá, hallgatnak a szavára sok mindenben, de a templomba járást életük olyan területének tartják, melybe még a papnak sincs legalább döntő módon beleszólása.

Gyülekezeti munkámra nagyon rányomja bélyegét paraszt származásom. Szeretem fajtámat minden fogyatkozásával együtt, mert tudom, hogy hibái mellett is olyan értékek letéteményesei, melyek nélkül egyetemes nemzeti életünkben is tátongó űr keletkezne. Pályám megindulásakor idősebb kollégáim közül nem egytől kaptam azt az útravalót, hogy vigyázzak szüntelenül arra, hogy a paraszt mindig három lépés távolságra álljon tőlem, mert különben szemtelenné válik. Ezzel szemben 7 évi működésem eredményeképpen azt a tanulságot szűrhetem le, hogy a paraszt sok mindent meg tud bocsátani, s erejét meghaladó terhek elviselését is magára vállalja, ha látja, hogy vezetői közvetlen szelídséggel s a szív őszinte szeretetével vezetik, míg a három lépés távolság szigorú ellenőrzőjét - legyen az bár aranyszájú igehirdető - a legteljesebb bizalmatlansággal, és nem egyszer nyílt támadással jutalmazza, minél többet szerintem nem is érdemel. Nem szabad szerény véleményem szerint szem elől tévesztenünk, hogy nekünk a nép lelki vezetőinek a saját híveinkkel szembeni viszonyunkban nem az általános középosztálybeli hivatalnok szerepét kell játszanunk, mert ebben az esetben hamarosan belekerülünk azoknak a soraiba, akikről paraszt népünk nem ok nélküli keserűséggel és mélységes csalódással állapítja meg: ilyenek az urak! Ne az uraknak, hanem a papoknak szerepét vállaljuk magunkra, akik előtt nem a társadalmi hovatartozandóság szerint osztályozódnak az emberek, s különösen azok, akiket mint egy gyülekezet tagjait gondjainkra bízott az Isten!

Hogy mindazt a sokoldalú munkát, ami adódik csak egy kis gyülekezet életében is, eredménnyel tudjuk elvégezni a lehetőségek határain belül, ehhez szerintem széles látókörű teológiai, és nem utolsó sorban általános szellemi műveltségre lenne szükségünk. Elszomorodva kell sokszor látnom idősebb kollégáim-761-