Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Somogyi (Belső-Somogyi) Egyházmegye

Somogyi (Belső-somogyi) egyházmegye

kívül aprózódnak a birtokok, másrészt pedig a község és a magyarság népfeleslege kénytelen ipari és kereskedelmi, illetőleg értelmiségi pályák felé orientálódni, így történt ez családunkban is. Nagyapámnak már csak kevés jutott az ősi birtokból, és kénytelen volt a fakereskedelemben elhelyezkedni. Ezen az úton követte édesapám is. Anyai részről még körülbelül 40 hold volt nagyszüleim kezén, melynek örököse három leánygyermek. De ebből még mindig nem kaptuk meg a megillető részt, mert a parasztság és a földet otthagyott, de a középosztályba még fel nem emelkedett rétegek közötti gyűlölködés nálunk is megvan, s ezért zárkóztak el nagyszüleim örökségünk kiadásától.

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy tisztán lássuk azokat a kényszerítő anyagi és gazdasági körülményeket, melyek életutamat már eleve meghatározták. Az elemi iskolában kiváltam társaim közül tehetségemmel, és édesanyámnak mindig az volt a vágya, hogy taníttasson. Hatan vagyunk testvérek - öt fiú és egy leány és egynek kivételével mindnyájan tanultunk. És mindezt anyagi támogatás nélkül. Éppen ezért rendkívül nehéz és küzdelmes ifjúság áll mögöttem. Már maga az a tény, hogy magyar iskolában tanulhattam, óriási nehézségeket jelentett. Szüleim abban a reményben küldtek a pápai református kollégiumba 1929 szeptemberében, hogy jeles bizonyítványt szerzek, és így teljesen ingyenes leszek. Sajnos az első években ez nem sikerült, mert elemi oktatásunk, mely akkor már felesben német nyelvű volt, nem felelt meg a magyar követelményeknek, s így csak jó rendű lettem. Ez nagy csalódás volt szüleimnek, s különösen édesapám, aki szívesen hallgatott mások tanácsára, nem akart továbbtaníttatni. Csak édesanyám kitartásának köszönhetem, hogy újra visszamehettem a gimnáziumba. A második éven hathetes betegségem akadályozott meg abban, hogy édesanyám reményeit valóra váltsam. És így ment ez egészen az ötödik osztályig. Minden esztendő újabb küzdelmet jelentett az anyagi nehézségekkel, és minden év végén azzal mentem haza, hogy jövőre nem jöhetek vissza. De Isten belenyúlt az életembe, és úgy irányította azt, hogy kijelölt hivatásomat betölthessem. Az anyagi nehézségek miatt szüleim azt akarták, hogy minél előbb kenyérkereső állásba kerüljek, s ezért a negyedik gimnázium elvégzése után a pápai állami tanítóképző intézetbe akartak adni. Már meg is történt a felvételem, és már csak a hallásvizsga volt hátra, mikor az utolsó napon megtagadtam, hogy erre a pályára lépjek. Szüléimét nagy nehezen sikerült meggyőznöm, hogy a gimnázium elvégzése után is lehetek még tanító, s főleg azzal az ígérettel tudtam őket megnyugtatni, hogy a jövő évben jeles bizonyítványt fogok szerezni. Akkor már nehéz idők jártak, testvéreim is középiskolában tanultak, és szüleim azzal bocsátottak el, hogy ez az utolsó pénz, amit tőlük kaphatok, amíg tart, jó, ha elfogyott, lássam, miből tanulok tovább. De Isten megsegített. Tanítványokat kaptam, legációba jártam, tanultam éjjel-nappal, s év végére meg is kaptam a jeles bizonyítványt, és ezzel a teljes ingyenességet. Ezután már nem volt több akadály. A szorgalmas munka közben lassan kialakult bennem hivatástudatom is: lelkész leszek, és most már az érettségiig ennek a hivatástudatnak a hatása alatt készültem a további munkára. 1937. június 4-én érettségiztem jeles eredménnyel, és a rákövetkező szeptemberben beiratkoztam a pápai református teológiai akadémiára.-729-