Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Mezőföldi Egyházmegye

Mezőföldi egyházmegye

tásánál. Pár évig templomba is elég szép számmal eljártak. Egyes családoknál házi istentiszteleteket is tartottunk, de a közönyösség miatt lassanként abba kellett ezeket hagyni. Sajnos, ma már templomba is csak kevesen járnak, különösen a férfiak hiányoznak onnan.

Az ifjakat is megpróbáltam összegyűjteni és a KIE-ben tömöríteni, bizony nehéz munka. Rendesen eljár 7-8 komolyabb gondolkozású iijú, a többiek szórványosan. De a reményt nem adom fel, bízom a jó Istenben, hogy megsegít fáradozásomban.

Feleségem viszont a leányokat gyűjtötte maga körül, s a környező egyházközségek mintájára leánykört alakított. Ezek buzgóbban járnak, mint a fiúk, lelki- ismeretesebben végzik dolgaikat. Nagy hasznukat lehet venni a jótékony célú gyűjtéseknél, vagy például igen szép eredményt értek el a legközelebbi református könyvnapon az árusításnál. Evenként kisköri összejövetelt szoktak tartani a táci, csőszi, kislángi, kálozi és soponyai leánykörök, felváltva más-más községben, itt műsoros délutánt tartanak, mindegyik faluból egy leány beszámol az évi munkálkodásról, végül szeretetvendégség zárja be a kis ünnepélyt. Ezen összejövetelek jótékony hatást gyakorolnak az egyes leánykörök működésére, és nemes versenyre buzdítják őket.

Építkezés eddigi lelkészi éveim alatt csak kisebb méretű történt, továbbá az évi javítások eszközöltettek rendszeresen, s az esetleg szükséges átalakítások. Most folynak az előkészületek egy két tantermes iskola és tanítói lakás építése ügyében. A tanfelügyelőség útján nagyobb mérvű építési államsegély van kilátásba helyezve. Bár a háborús viszonyok között ez az építkezés nagyon meg van nehezítve, mégis hiszem, hogy Isten segítségével sikerül ezt megtennünk.

A most folyó világháborúban egy terhes, de lélekemelő feladat jutott osztályrészemül, a bajtársi szolgálat vezetése, s ennek keretében a hadbavonultak családjainak gondozása a faluban, vallásra való tekintet nélkül. E cél érdekében nemcsak a felekkel tárgyalok, nemcsak az elöljáróságnál közvetítek, hanem igen gyakran bemegyek a húsz kilométer távolságban lévő Székesfehérvárra, hogy az ottani hadigondozó hivatalnál szorgalmazzam az egyes családok jogos igényeinek kielégítését. Állandó összeköttetést tartok fenn a hadbavonult reformátusok családtagjaival, felkeresem őket lakásaikon, sorsuk után érdeklődöm, s igyekszem rajtuk jó tanáccsal és tettekkel segíteni. De fenntartom az összeköttetést a hadbavonultakkal is, tábori lapokon írok nekik, megnyugtatom őket hozzátartozóik sorsáról. Sok lapot kapok tőlük is, melyek java része nagy lelki örömöt okoz nekem, mert irántam és az egyház iránti ragaszkodásról, szeretetről tanúskodik, így némileg megnyugtat engem is, hogy nem végeztem hiábavaló munkát az elmúlt kilenc év alatt.

Vajha a Mindenható segítené haza szerencsésen mielőbb harctéren levő katonáinkat, hogy az áldott béke éveiben folytathatnák itthoni foglalkozásaikat, és a sok megpróbáltatás, nélkülözés, szenvedés után, amelyek alatt szemeikkel láthatták az istentelenek nyomorúságos életét, hitükben megerősödve lennének anyaszentegyházunk hívő és buzgó tagjai, édes magyar hazánknak szerető és áldozatkész fiai! Úgy legyen!-450-