Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Mezőföldi Egyházmegye

Mezőföldi egyházmegye

dának tartott magyar munkákat, újabbakat és régebbieket dolgoztatott fel a kor beállítottsága, hitfelfogása, stb. szempontok szerint egész disszertációt kitevő dolgozatban egyik diákjával, míg a másiknak a feladata ugyanez volt azzal a különbséggel, hogy diáktársa munkáját is bírálni kellett. Frappáns és csak elejtett megjegyzéseiben feltárta mind a racionalizmus, mind a jelenkor tüneti hibáit és jellemző vonásait. Dolgozni ő meg tudott tanítani. Dolgoztam én is kötelesség- szerűen annak előtte is szemináriumban, de engem a munkában senki sem tudott emelni, mint Csikesz Sándor. O a tudományos lelkipásztori képzés eszménye előttem. Mert kevés az, ha különben igen komoly és nagy készültségű professzor a maga tanulmányát prelegálja, és azt kívánja meg diákjától. Csikesz ellenállhatatlanul tudott ösztönözni, azt mondhatom, ösztökélni. Csikesz Sándor gyakorlati óráin benne olyan írásmagyarázót találtam, aki a tudományos exegésis eredményét maradék nélkül használja és alkalmazza, de úgy alkalmazza, hogy az írás lelki hasznát kimeríthetetlenné tudja tenni. Azt hiszem, neki mint lelkipásztornak nem voltak „vastagbetűs” textusai! Szinte áhítattal hallgatta diáksága ilyen előadásokon szavait. Tudom, miért, mert a hívő lélek tolmácsolta az írást! A baj csak az volt, hogy itt maga dolgozott, itt nem dolgoztatott. De talán tudatosan: itt diákjai lelkipásztora akart lenni. Boldog lehet az, aki tőle 8 féléven át gyakorlati írás magyarázatot hallgathatott!

Debrecen lelkipásztorai közül a Kis templom papja, híveit kemény eledellel tápláló Révész Imre igehirdetése hívta magához az ifjúság kereső részét.

Debrecent a harmadév elvégzése után elhagytam. Negyedéves újra Pápán lettem, s ingyenes diák: dispenzátor, utána ráadásul senior. Évfolyamtársaim segéd- lelkészhiány miatt mind exmisszióba voltak, így fiatalabb diáktársaimhoz igyekeztem közelebb férkőzni. Magunk tartottunk bibliakört a tanárainké mellett. Az akkori szokás szerint a pápai templomban a vasárnap délutáni istentiszteletet egy-egy teológus végezte, és kettő mint kiküldött bíráló volt jelen. Lelkészi pályánkra készülve szomorúan láttuk a mi dunántúli viszonyaink szerint elég népes pápai eklézsiában az üres délutáni templomot, s ezért feltettük, hogy elmegyünk délután is a templomba, hogy az üresen maradó templom szomorú valósága ne legyen reánk előre leverő hatással. Ekkor inkább a lelki arravalóság, az elhivatás kérdése érdekelt, s erre való fegyverkezést igyekeztem mint legidősebb, diáktársaim szemei elé vetíteni.

Negyedéves koromban néhány társammal megvetettük a mai palást-alapot. Kiszálltunk néhány gyülekezetbe, és ott istentiszteletet végeztünk, ünnepélyeket rendeztünk.* 172 Mint akit az írott betű is nagyon megragadott, megcsináltam a

Bersier, Eugéne Arthur Francois (1831-1899): francia teológus. Menekült hugenotta szülők gyermekeként született Genfben. Elemi tanulmányait Genfben és Párizsban, a teológiát Genfben, Göttingenben és Halléban végezte. Párizsban a francia szabadegyház lelkésze volt. Több kötetre menő egyházi beszéd jelent meg tőle. Magyarul megjelent: Egyházi beszédek. Ford. Szalóczy Pál. Bp., 1906. Ismertetés: DPL1908.25-29.

172 A pápai főiskola igazgatója, Vass Vince 1924-ben a budapesti teológia mintájára gyűjtést indított a végző teológusok palásttal való ellátása érdekében, ezzel létrehozta az ún. palást-alapot. A teológusok mindezt úgy támogatták, hogy Pápa környéki gyülekezetekbe mentek ki istentiszteletet,-444-