Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Komáromi Egyházmegye

Komáromi egyházmegye

názium V. osztályába 1926 szeptemberében. Itt tettem aztán le az érettségit

1930-ban jeles eredménnyel. A gimnáziumi évek alatt lassan alakult ki bennem az elhatározás, hogy lelkészi pályára lépek. Úgy, hogy mikor megvolt már az érettségi bizonyítvány, beiratkoztam a pápai teológiai akadémiára. Az itt eltöltött négy év, bár mindig a legjobbak között voltam tanulmányi eredményt tekintve, nem volt döntő pozitív hatással rám. Elő hitre nem tudtam eljutni. Ennek tulajdonítom, hogy a kápláni vizsga (ami jó eredményű volt) letétele után csak egy félévig tudtam segédlelkészi szolgálatot végezni. Leköszöntem tisztemről, lemondtam a lelkészi jelleg fenntartásáról, s hazamentem szüleim kis gazdaságába. 1935. március 10-től kezdve ott töltöttem el hat, sok-sok gyötrődéssel teli esztendőt. Már-már úgy éreztem, végére érek erőmnek s életemnek s teljesen céltalannak látszó munkámnak, mikor Isten szinte az utolsó pillanatban mentett meg. Újból életre keltett, vagy talán igazán először, s visszairányította életemet a lelkipásztori hivatáshoz. Időközben érvénytelenné lett kápláni oklevelem helyett újra vizsgázással újat kellett szereznem 1942. február 28-án. Megelőzőleg azonban már újból elkezdtem a lelkipásztori szolgálatokat a falumban, Pilismaróton, úgyhogy, amikor hivatalosan is megkaptam segédlelkészi beosztásomat ugyanoda, már egy megkezdett munkát folytattam. Itt szolgáltam 1942. október 31-ig. Közben külön engedéllyel előre vizsgázva letettem a II. lelkészképesítő vizsgát is 1942 októberében jó eredménnyel. November 1-ével Eszak-Komáromba helyezett át a felsőbb hatóság. S itt kezdett a szemem Isten kegyelméből a régen - ön- tudatlanul is - óhajtott lelki látásra kinyílni. Nem sokáig maradhattam azonban itt. Már egy hónap múlva, 1942. december 1-vel kihelyeztek Vágfarkasdra (Nyitra megye). Innen azonban 1943. január hó végén újból visszakerülhettem Komáromba.

Azóta itt szolgálok nagy hálaadással Isten életre szabadító kegyelméért naponként hálát adva.

Komárom, 1943. november 30.

Molnár Bálint segédlelkész, Révkomárom

Boross Kálmánné lelkészözvegy (született Perlaky Laura)

Özvegy Boross Kálmánné vagyok, született Perlaky Laura, boldogult férjem Boross Kálmán, 43 évig kamocsai lelkipásztor. Édesapám Perlaky Géza pápai földbirtokos volt, édesanyám Tarczy Laura, néhai nagynevű Tarczy Lajos pápai gimnáziumi tanár lánya. Az uram apja tekintélyes komáromi szűcsmester volt, kinek paplány, Tóth Lujza volt a neje. Az urammal még pápai teológus korában megismerkedtem, és Kamocsára megválasztása után hozzá nőül mentem. 10 gyermekkel áldott meg bennünket az Isten, de sajnos csak négy él közülük, sőt ebből is a kisebbik fiunkról, aki 1 V* évig a fronton teljesített katonai szolgálatot, nem tudunk.

Az uram 25 évig volt gyámoldai pénztárnok az egyházmegyén és sok éven keresztül tanácsbíró. Az ő működése alatt az összes egyházi épület alapos renoválá-351-