Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Komáromi Egyházmegye

Komáromi egyházmegye

Az egyház anyagi helyzete is szomorú volt. Az adómorál a legalacsonyabb fokon állt, fizetni például az első világháború után a világháború előtti összegszerű egyházi adót sem akarták. A gyülekezet tagjai önző, kapzsi emberek befolyása alatt állottak annyira, hogy - mesélik - amikor a gyülekezet az első adócsökkentési államsegélyt megkapta, közgyűlésen követelték annak az egyháztagok közötti szétosztását. De talán még jellemzőbb az a kép, amit a saját közvetlen tapasztalatom alapján írhatok le. Állásom elfoglalása előtt pár hónappal a presbitérium egy nagy pajtát eladott egy cséplőtársaságnak 8000 cseh koronáért azért, hogy a sürgős kifizetnivalókat eszközölhesse. A cséplőgéptársaság azonban nem fizetett. Állásom elfoglalása után, amikor az egyház anyagi helyzetével megismerkedtem, a sok fizetnivalót magam előtt láttam, és tudomást szereztem a pajta eladásról is, sürgettem a gondnokot, hogy a pajta árát a vevőktől szedje be. A gondnok a szemembe nevetett: „csak nem vagyunk bolondok, hogy magunknak fizessünk” - mondta - „mi vettük meg, mi csak nem fizetünk”.

Összehívtam a presbitériumot, amikor kiderült, hogy a presbitérium teljes számban eladó és vevő is volt egyszerre, és mindegyik a gondnok állásfoglalását vallotta. Kijelentettem presbitereimnek, hogy jelentést teszek ellenük, hogy be- perlem őket... Bölcs választ adtak, „a pap nem tehet semmit a presbitériuma nélkül”.

Mint egyedül érdektelen, panaszomat az egyház nevében esperesemhez el- küldöttem, aki az egyházmegye ügyészét utasította a gyülekezet presbitériuma elleni eljárásra a világi hatóságok előtt. Az eljárás eredménye fizetés lett, ellenben engem meggyűlöltek. Kijelentették, hogy megszöketnek a faluból.

Szándékukat megpróbálták keresztülvinni. Még a cseh hatóságokat is ellenem ingerelték, hogy irredenta vagyok, hogy a csehek által rendelt ünnepeket nem tartom meg, stb. Egy ilyen vádaskodásnak eredménye reám nézve útlevél, kongruaelvonás és cirka két esztendeig tartó huzavona lett.

Az elmondottak után felesleges a munka milyenségéről írni, akkor, midőn azt kell megállapítani, hogy legalább is gyülekezetem jelentékeny részénél tiszta és krisztusi hitélet tapasztalható, és hogy teljesen új két tantermes iskolát építettünk minden külső segély, vagy bármilyen forrásból való támogatás nélkül, templomunkat, paplakást újrafedettük, a tanítólakot kijavíttattuk, és az egyházközség adófizető tagjai, a régi lázítók közül egyeseknek még ma sem szünetelő munkája ellenére is, kötelességüknek ismerik az egyházi adó befizetését körülbelül 75%- ban.

Életem a cseh uralom alatt a magyarságért való küzdelemben folyt. Küzdöttem szóval, tollal az elnemzetlenítési törekvések ellen, és viselve e kiállásom következményét, kongruám elvonását, küzdöttem az anyagiakkal is.

1927. február 10-én elhalt Apám után Anyám a nyugdíját több mint két esztendeig nem kapta meg. Ennek okát, amikor az akkori püspöki titkárral a püspökünk utasítására az illetékes hatóságokhoz elmentem megkérdezni, azt a feleletet kaptam, hogy úgy ezt, mint az én elvont kongruámat folyósítják, ha intranzi- gens magyarságommal felhagyok. Persze nem hagytam fel, és így, bár édesanyám-242-