Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Barsi Egyházmegye

Barsi egyházmegye

ták. Pozsonyban mindketten magáncellában töltöttük az időt, nekem még a bibliámat sem adták a kezemhez.

Ekkor már a következő vádak voltak ellenünk: hazaárulás, kémkedés, katonai árulás. Bizonyítani persze semmit sem tudtak, de nem is az volt előttük a fontos, inkább az, hogy elhallgattassanak elsősorban kettőnket, azután pedig megfélemlítsenek a mi példánk által sokakat. Kiszabadulva egész június 5-ig voltam csendőri felügyelet alatt Nagysallón a lakásomra internálva, kivéve azt az időt, mit május 22-től kezdve június 11-ig mint gyakorlatra behívott katona a katonaságnál töltöttem. A szeptemberi mozgósítások idején újólag bevonulni kényszerültem a cseh katonasághoz. Ekkor a német határra vittek. Talán az Isteni gondviselés akarta úgy, hogy a csehek kivonulását kétszer végig élvezhessem, egyszer a szudéta-német területen, egyszer pedig a Felvidék felszabadulása alkalmával. Üldöztetéseimért felszabadulásunk után a Kormányzó úrtól a nemzetvédelmi keresztet kaptam meg.

Gyülekezetemben áldatlan állapotok között kezdtem meg lelkipásztori működésemet. Egy sokáig húzódó lelkészválasztás viharai tették nehézzé a kezdést. Elmondhatom, hogy minden vihar teljesen elült. A lelkészi díjlevél kiállítása körül kerekedtek a harcok, s annyira elfajult, hogy az egyházmegyei bizottság kiszállásakor (jelen volt Czeglédy Pál lévai esperes is) az egész lelkészi kart érintő súlyos kijelentések hangzottak el, úgy, hogy a bizottság bírósági úton volt kénytelen elégtételt szerezni. Azóta nincs kérdése gyülekezeteimnek, mit békés úton meg ne tudtunk volna oldani. Bár nehézségek voltak, de elsimultak. Templomunkban nem volt villanyvilágítás, s mikor a presbitérium előtt felvetettem a villany bevezetésének gondolását, azzal az indokolással, hogy estéli órákban istentiszteletet kívánok tartani, a presbitérium indítványomat elvetette, hosszas puhítgatás után tudtam csak keresztülvinni, hogy legalább elvileg mondják ki, a villany bevezettetésének látják szükségességét. Mikor nagy nehezen ez a határozat megszületett, akkor körülbelül hat héten át tartó, s a bibliakörből kiinduló propagandával készítgettem a talajt ahhoz, hogy a kibocsátandó gyűjtőíveken megkaphassam azt az összeget, amivel templomunkba a villany beszerelhető. Amit a presbitérium a népre hivatkozva nem akart megcsináltatni, azt a nép 24 óra alatt gyűjtő-ívek útján megszavazta.

A lelkészlakást az elmúlt évben renováltattam közel 30000 pengő értekben. A renoválási munkálatok pénz nélkül kezdődtek, a rávonatkozó határozatok mind a presbitérium, mind az egyházközség előtt egyhangúsággal hozattak meg. Csupán a munka kiadására nem jött el a presbitériumból senki, az elnök és a presbiteri jegyzőkön kívül. A második alkalommal is teljesen ez volt a kép, gondolták, ezzel megakadályozzák a munkálatok végrehajtását. A törvényünk rendelkezéseihez tartva magam a második alkalommal, ahányan jelen voltunk, határoztunk, a munka megkezdődött, gyülekezeteim pedig azóta megtanulták az egyházi törvényeink tiszteletben tartását, elannyira, hogy a kölcsönnel megkezdett munkák teljes összegének kétharmadát két év alatt pótegyházi adóval befizették, s a hiányzó harmadot pedig előirányozták az 1944-ik évre. így a közel 30000 pengőt, építkezési díjat 3 év alatt kifizetik a saját erejükből. Megjegyzem, hogy lelkészla-164-