Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Veszprémi Egyházmegye

Veszprémi egyházmegye

Hajmáskéren van egy vén pap, fiatalkorában sem volt a papoknak bakja, mert mindig ivott, nagy ivó, később pedig, kivált mióta a felesége is meghalt, annyira nekiadta magát az ivásnak, hogy delíriumban van. Az egyház már egészen elzül- lött a keze alatt, hát ide akarom én magát rendelni, de úgy, hogy ott magának kell mindent végezni, nem szabad az öregnek semmit engedni, maga lesz a felelős mindenért.” Én erre így válaszoltam: „Az nekem nem okoz nehézséget, hogy nekem kell végeznem mindent, Papkeszin is én végeztem, hanem itt principális is van. És ha én valamit akarok végezni így, az meg azt mondja, nem így, hanem amúgy?” „Nem enged neki!” - szólt az esperes. „De hátha ez az öreg ráüt az asztalra: itt én vagyok a pap, a gazda, én parancsolok!” - szóltam én. „Akkor sem enged neki!” - szólt ismét az esperes. „Igen,” - tettem meg végül az ellenvetést - „de akkor közöttünk viszály támad, és ha mi viszálykodunk, a közvélemény majd engem ítél el, és egy esetleges választás alkalmával ez hátrányomra lehet.” (Aminthogy ez be is teljesedett.)

Az esperes az ellenvetések után már egészen indulatba jött, és szigorú hangon így szólt: „Akkor sem enged neki, én állok a maga háta megett!” Ezután én nem szóltam semmit, odarendelt.

Kíváncsi voltam én erre az emberre. Az 1879-ik évben, mikor szentgáli káplán voltam, az esperes úr a húsvéti ünnepre engem küldött le Hajmáskérre, hogy ott és Sólyban az istentiszteletet és a kapcsolatos dolgokat végezzem. Az öreg ekkor is beteg volt, borbeteg, de előttem eltitkolták, csak később tudtam meg. Most tehát erre visszaemlékezve kíváncsi lettem az öregre. Nem kellett soká várnom, mindjárt az első alkalommal megláttam tökéletlenségét. 1883. március 12-én este érkeztem Hajmáskérre. Csekély holmimat behordták a kocsiról, azután én is bementem megnézni, hogy milyen lesz a tanyám. Alighogy bementem, még jól körül sem néztem, elébem áll robusztus alakjával, és minden köszöntés nélkül, nyers hangon, mintegy sürgetőleg, parancsszerű hangon így szólt: „Nahát, menjünk!” Elképedtem. „Hová?” „Hát az iskolába, a gyűlésbe, malomügyben!” - válaszolt ő. Nem szóltam semmit, de magamban azt mondtam, hogy bolond vagy. Szó nélkül átmentem vele az iskolába, ott bemutatkoztam az elöljáróknak, és így szóltam: „Beszéljék meg, uraim, akármi ügyben jöttek össze, én ma abba bele nem szólok, mert olyan ügybe, amit nem ismerek, nem avatkozom bele. Majd ha megismerem ügyüket, másképp lesz.” Nem is határoztak semmit, egy kicsit beszélgettünk, aztán hazamentünk.

Érdekes a sólyi bemutatkozás is, ez így történt: pár nap múlva egy reggelen elibém áll az öreg, és olyan mulasztást sürgető, nyers hangon így szólt: „Azokat a sólyi hátralékokat is kellene egyszer már rendezni!” (Még ekkor semmi ügyüket nem ismertem.) „Majd írok a gondnoknak, hívja össze az elöljárókat.” - válaszoltam én. „Nem kell írni, én már izentem.” - mondta ő. „Kitől?” - kérdeztem. „A sólyi harangozó idefenn volt, attól.” - mondta ő. Hát az öreg csak így szokta ösz- szehívni a gyűlést. Mégis összejöttek.

Másnap lementünk. Az elöljáróság együtt volt. Az öreg nagyon röviden és nagyon is érthetően így nyitotta meg a gyűlést, és mutatott be: „Azokat a régi hátralékokat kellene már egyszer rendezni, lejöttem magam, mert a káplánom az-1055-