Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)
Veszprémi Egyházmegye
Veszprémi egyházmegye kamennyezetét 200 korona ellenében a Budapesti Szépművészeti Múzeumnak engedtük át, s helyette újat építettünk. Rozzant kis fatornya és egy 60 kilogrammos harangja helyett állandó kőtornyot építtettünk, és abba két darab 120 és 70 kilogrammos harangokat készíttettünk. Egy harmadik kis harangot Tótik Károly gazdász úr ajándékozott. A régi rozzant iskola eladási árából pótlással egy kis új iskolát építtettünk. S végül: a templom udvara mellett közvetlenül egy házhelyet is vett az egyház. Ezen a funduson előbb a régi barátoknak klastroma volt, falai megvoltak a legutóbbi időkig, szabályos négyszög alkata és nagysága szerint megfelelt volna egy református templomnak, és éppen ennek szántuk, a zirci apátság azonban közvetlenül az eladás előtt lebontatta, és köveit elhordatta az utolsó darabig. Bizonyára megsejtette gondolatunkat, vagy talán félt, hogy a néma falak valami titoknak lesznek felfedő tanúi. Adósságot Sólyban sem hagytam magam után, de hagytam egy jó karban lévő magtárt. Az egyházmegyén a következő hivatalokat viseltem és töltöttem be: voltam először szám- és iskolavizsgáló körlelkész négy éven át. Azután több mint 24 éven át egyházmegyei tanügyi bizottsági elnök, mely tisztemből kifolyólag az egyházmegye 47 iskoláját évenként egyszer megvizsgáltam, s egyúttal az időskorú187 esperes uraknak is az egyházvizsgálat alkalmával útitársuk voltam, s mellettük jegyzői tisztet teljesítettem. Voltam azután évek során át egyházmegyei tanácsbíró, egyházkerületi képviselő, és végül megválasztott esperes. Ez utóbbi tisztet azonban szemeimnek már akkor nagyon érezhető baja miatt nem vállalhattam, le kellett azt mondanom. Gyülekezeteimben az én hosszas lelkipásztorságom alatt háborgások, viszályok, egyenetlenségek nem fordultak elő, minden dolgainkat előre megbeszélve, kölcsönös jóakarattal, egyetértéssel, néha kölcsönös engedékenységgel legtöbbször magunk között el tudtuk intézni. Áttérések, kitérések sem zavartak, de voltak azért nekem is nehéz és kellemetlen napjaim, nem rendes lelkipásztorságom idején ugyan, hanem káplán koromban akkor, midőn egy delíriumban szenvedő, öreg lelkipásztor mellé rendeltettem segédül Hajmáskérre.188 Már az odahelyezés és vett esperesi utasításom is olyan különleges volt, mely előrevetette a következő események árnyékát. Nem tartozik ez szorosan ide, de mutatóul leírom mégis az esperessel folytatott párbeszédemet és az áthelyezésemet. Ez így történt: Kevéssel előbb, hogy Papkeszin kápláni megbízatásom lejárt, az esperes, nagytiszteletű Csonka Ferenc úr levélben felszólított, hogy menjek fel hozzá Szentgálra, mert beszélni akar velem. Fölmentem. A vacsora végével egy kis beszélgetés után így szólt hozzám az esperes: „Tudja-e, uramöcsém, miért hívtam én ide magát?”. „Nem tudom” - válaszoltam én. Azután így szólt az esperes (saját szavaival élek): „Hát nézze, uramöcsém, itt 187 A szövegben hibásan: időkori. 188 Hajmáskéren 1864-től 1887-ig Somogyi Benjámin lelkipásztor szolgált. TtREL I. 8. d. 7. Hajmáskér. II. 19.-1054-
