Hudi József (szerk.): Dunántúli egyházleírások a XVIII. századból - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 5. (Pápa, 2002)
Veszprémi egyházmegye
Veszprémi egyházmegye 505 az 1700. esztendeig, [amikor] ez erőszakos úton is bekövetkezett. Ugyanabban az évben ugyanis földesuraságunk, nem tudjuk, milyen okból kifolyólag, a német testőrség segítségül hívásával akaratunk ellenére, erőszakkal nem csupán imaházainkat foglalta el, hanem lelkészeinket és iskolamestereinket is elmozdította tőlünk, helyükre pedig római katolikus plébánosokat hozott be, akik pedig ebben az erőszakos és törvénytelen birtoklási folyamatban nem hosszabb ideig, mint körülbelül három évig maradtak. Mindenesetre nem sokkal utóbb, mint ahogy ezek megtörténtek, mihelyt látták, hogy egyes elégedetlen Rákóczi-pártiak a mi dunántúli részeinkbe is betörtek, erőt vévén rajtuk az ezek jövetelétől eredő félelem, az imaházakat és a paplakokat elhagyván és kiürítvén, továbbá mind saját holmijaikat, mind a szent tárgyakat azokból magukkal hurcolván, önként, minden kényszerítés nélkül tőlünk elvonultak, ahogyan ezt a vármegye előtt lezajlott vizsgálattal igazoltuk is, és [ennek eredménye] Szentséges Felségtekhez kétségkívül fel is lett küldve. Miután ezek történtek, jóhiszeműen visszavettük imaházainkat mint sajátjainkat, mivel azelőtt nyilvánvalóan tőlünk vették el, akkor pedig az elvonuló plébánosok minden közbeavatkozásunk nélkül, pusztán maguktól hagyták vissza nekünk, miután ékességeiktől megfosztották ezeket; a lelkipásztorokat és iskolamestereket is visz- szahozván az egyébiránt minden törvény ellenére megzavart korábbi [val- lásjgyakorlatunkat teljesen jogosan visszaállítottuk, és attól az időtől kezdve békésen birtokoltuk egészen az 1723. évig, a június 12-én és 1731-ben kiadott királyi rendeletekig, melyek révén azoknak a dolgoknak a gyakorlata, melyeket akkor birtokoltunk, meg lett erősítve. Sőt, amikor az 1733. évben földesuraságunk újra bizonyos dolgokat kezdeményezett velünk szemben annak érdekében, hogy [vallásj- gyakorlatunk szokásában — miként korábban is — erőszakkal és katonai segédlet támogatásával legyünk háborgatva, a vizsgálatok révén meggyőzött Veszprém vármegye maga is védelmébe vett bennünket. Miután ez a próbálkozás nem sikerült, az 1749. évben földesuraságunk ismét megkísérelte, hogy [vallásjgyakorlatunkban háborgasson minket: miután pedig ellenünk Szentséges Felségtekhez intézett újabb keresetet nyújtott be, kegyes királyi oltalomlevelek oltalma révén a korábbi állapotban meg lettünk védve, sőt, hogy elejét vegyük az imaházunkkal kapcsolatos támadás és zavarkeltés további lehetőségének, mivel a földesuraság azt követelte, hogy a köztünk lakó katolikusok részére kápolnát építsünk, [erre is] készek voltunk, és ezt, ahogy akarta, felépítettük. Miután a munka teljesen befejeződött, az akkori főtisztelendő igazgató atya, egyáltalán nem jó és megnyugtató szándékkal mindenkivel szemben elrendelte, hogy ezután tartózkodjon a mi megtámadásunktól; azonban alig egy kis időt hagyott csak ezen ígéret és a mi új megtámadásunk között. Ugyanis a gyakran emlegetett földesuraság, amint látta, hogy törekvései nem sikerültek, miután az 1752. évben a már említett vármegye egyeteméhez kérvényt nyújtott be, bizonyos érvek felsorakoztatásával azt igényelte, hogy őt illesse a mi imaházunk, ezekre az érvekre azonban mi egyrészt egy, a vármegyéhez ugyanabban az évben egy magyar nyelven
