Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
— Azt az ostobaságot ne tedd barátom, hadd menjen csak nekilódított leveled isten hírével Veszprémbe, te meg majd annak idején utána, hisz neked úgyis csak ott van menyországod. Látod, édes Károlyom — folytatá —, mondom Sófid leveleiből, melyeket nekem eleibém olvasál, és tulajdon bizodalmas beszédeidből azt következtetem, hogy neked kell Veszprémbe menned vagy akarsz vagy sem, mert ti Sófival egymásért és egymásnak vagytok teremtve, s mindég csak azt mondom, hogy meg nem foghatom, hogyan is mehetett az végbe, hogy ti egymástól elváljatok, és csak ennyi ideig is egymástól távol legyetek. Valami fő oknak kellett lenni közietek, mely benneteket elválaszta. Zavart visszaemlékezés támadt fejemben barátomnak ezen beszédjére, mély gondolatokba merülve, anélkül, hogy egy hangot feleltem volna, leültem irományaim eleibe, s az asztalra mindkét könyökeimmel felkönyökölve, homlokomat két tenyereimbe helyezve, soká hallgattam. S talán úgy hallgattam volna még tudja isten meddig, ha Simonovich barátom ki nem zavar hallgatásomból ezen szavaival: — Ne töprenkedj barátom — úgymond —, ennek így kellett történni, s neked Veszprémbe kell menned, csak várd be békével a leveledre való feleletet, s annak utána majd amit az mond, ahhoz alkalmaztasd magadat. Pár napok múltak el, gondolatom szerint levelem még nem érhetett Veszprémbe, midőn azonban már a felelettel is meglepettem, melyet levelem elküldése után talán negyedik napra kaptam. Éppen ismét egyedül valék műhelyemben, midőn a levélhordó belépett, s ezen szavakkal: — Levél Veszprémből, — kezembe adá a még nem várt levelet. — Bárcsak lemondó válasz volna benne — gondolám, midőn a postagyerek elment, és felbontám a levelet, mely azonban gondolatommal nagyon is ellenkező sorokat foglalt magában, mert a belesorolt szavakból úgy látszott, hogy tisztelt principálisom alig talált szavakat, melyekkel elegendően nyilvánítsa ajánlatomon való örömét, és amelyekkel értésemre adja a legszívesebb elfogadtatásomat. Éppen végezém az olvasást, midőn ismét Pista barátom belépett a műhelyajtón. — Olvasom a szemeidből Kari — úgymond, midőn belépett —, hogy kívánt választ kaptál. Irigylem bodogságodat, és sajnálom, hogy elvesztlek körömből. Mikor mégy barátom? — Majd csak új esztendő után való napokon — felelék. — Nojsz! addig még párszor kikorhelykedjük együtt magunkat — mond barátom —, ma mindjárt meg is kezdjük, elmenjünk vacsorára az Arany oroszlánhoz, hírt adjunk a szép asszonynak, hogy te visszamégy Veszprémbe. Úgy is lett, még aznap estve Miklóséknál vacsoráltunk, mely alkalommal tudtokra adám, hogy rövid idő múlva elhagyom Budát, és visszamenendek Veszprémbe. Mennyire sopánkodtak e hír adáson, felesleges volna leírnom, csak annyit mondok, hogy mindaz úr, mindaz asszony felette nagyon sajnáltak, hogy üy hamar elhagyandom őket, s egy akarattal, majdnem egyszerre mind a ketten meghíttak, hogy tehát a még hátralévő rövid idő alatt minden62
