Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
(Hanem most magam magamat feledékenységemért azzal büntetem, hogy addig kis kamorám felől nem írok, míg vissza nem megyek 1833-dik év elejére, hol endícséretembe merülve nagyon is gyorsan áthaladék az esztendőn, holott talán több érdekes tárgyak felől is kellett volna említést tennem, de ha már azon évből mindent feledékenységbe temetünk is, Simonovich barátom felől csakugyan nagy hiba volt mindjárt év elején említést nem tenni... Hogy t. i. minekutána Veszprémben egészlen helyre vergődtem, pár hetek múlva köszönettel megküldöm kölcsönzött 10 ezüst forintját gubájával együtt, egy hálalevelet küldve melleje, melyben Sófim is nagyon tiszteié és köszöné velem elkövetett barátságát. Felelet soha sem jőve.) 1834-dik év tavaszán tehát — amint feljebb mondám — a kis kamorának lakosa levék. Principálisném egy hosszú utazó bőrvánkost, nemkülönben fejem alá egy másikat kölcsönöze, s ez volt egész ágybelim, mondom az is csak kölcsönözött. Minekelőtte azonban első éjjel kamorámban hálnék, szükség hogy annak belsejét kissé megösmertessem az olvasóval. Ezen kis kamorának ajtaja, amint az udvarból felléptünk a tornácba, jobbra nyílott be, s a konyhaajtótól alig volt két arasz távolságra. Közönséges fenyődeszkából készült, s csak úgy természeti színében díszelgő, könnyű, vékony ajtó volt, melyen a závárt minden görbe szeggel ki lehete nyitni, magassága akkora volt, hogy minden alacsony termetűségem mellett is, nem egyszer bünteté meg az ajtószár keresztbe helyezett föle fejem tetejét a feledékenysé- gért, ha t. i. beléptemkor meg nem hajtám előtte. A kamora üredéke vagy tágassága talán 2 öl hosszú és úgy másfél széles lehetett, s földtől a boltozatig való magassága jól megegyezett szélességével, az ajtó megett egy másfél láb széles és két láb magas kőpóczik62 nyúlott végig az egész kamora hosszába, melyhez minden benyitáskor az ajtó buffant, ezen póczik alatt hasalt be a pincetorkolat, mely földszint vagy négy hüvelyknyire mutatkozott ki a póczik alól, fölül pedig valamivel több mint fél lábnyira látszott, mely domborodáson fölül úgy egy jó lábnyira; ablak gyanánt egy másfél láb magas, s talán 10 hüvelyk- nyi széles, tátongó luk tette a szolgálatot, s elég gyéren bocsátá be a világosságot. A majdnem 2 öl hosszúságú kőpóczik szogála tehát ágyamul, az említett bőr vánkost hosszat nyújtám rajta egész a belső falig eresztve, hova a másik vánkos juta fejem aljának. — Hercegi ágy lesz ez nekem — mondám a kamoraajtón kívül — mely tárva volt — álló, s engem mosolyogva néző Sófi anyjának —, csak még egy takaró hiányzik. Kértem egyet principálisnémtól, de azt mondja nincs neki, hagy- ján, majd betakarózom én hosszú kaputommal, aztán ha egy csipet ágybelim sem volna, itt a puszta falon is elhálnék, csakhogy egyedül hálhatok. S míg bőrvánkosomban a szúette tollat ismét börzögetni kezdém, szóla az öregasszony: 62 kőpolc 71