Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

S éppen ki akara menni [a] szobaajtómon, midőn Simonovich bekocogata. Barátságos köszöntéseink után a korcsmáros kiment, Simonovich barátom pedig mondá:

— Nem csakhogy jelen akarok lenni édes Károlyom elindulásodnál, de egyszersmind kérdezni is akarlak — s jó, hogy egyedül vagyunk — hogy hogyan állsz a pénz dolgában.

Életemben talán ez volt legfontosabb kérdés, melyet valaha felebarátom hozzám intézhetett, mert ha ez nem történik, aligha Veszprémig koplalnom nem kell.

— Tudod, édes Pistám — szólék barátomhoz —, pénzem annyi ugyan van, hogy Veszprémig megélek, hanem fene szűkön! Azért tehát, ha van erántam bizodalmád, s nélkülözhetsz 10 ezüst forintokat, adj, amint Veszprémbe érek, azonnal megküldöm, mégpedig nagy köszönettel.

— Ha van bizodalmám — még ilyent gondolni is, te rossz barát! — mond Simonovich, s mely zsebéből kis tárcát veve ki és folytatá —, itt van barátom tárcám — melyet felém nyújta , ebben valamivel több van 10 ezüst forintnál, de hogy mennyi van benn, nem tudom, vidd el olvasatlan, s midőn visszakül- dended, olvasatlan fogom átvenni, s meg leszek magamban győződve, hogy úgy kapám vissza, amint átadtam.

— Ez nagy bizodalom s határtalan barátság, melyet én neked eléggé megköszönni sem bírok barátom, annál kevésbé viszonozni. Adj csak ki tárcádból 10 ezüst forintokat, többre nekem szükségem nincs, és addig is míg vissza- küldendem, vedd hálás köszönetemet.

Alig mondám ki az utolsó szót, s alig adá barátom a kívánt 10 ezüst forintokat kezembe, vidám jó reggel kívánással lebbene be a korcsmárosné szobámba, pár csészéket vett ki egy félig üveg almáriomból, miközben kérdezé, hogyan aludtam, álmodtam-e valami szépet Veszprém felől, s jelenté, hogy a reggeli kész. Ezen pillanatban lépett be ismét a korcsmáros is, kis leányát kezénél fogva vezetvén, kit én alig pillanték meg, felkapám ölembe, s minekutána már egészlen felöltözve valék, mindnyájan átmentünk a másik szobába reggelizni.

Reggelink egy kis csésze kávé, s már nem tudom miféle pecsenye volt.

Még asztalnál ülénk, midőn egy paraszt belépett hozzánk, s német nyelven kérdé, hogy hol az az úr, kit neki Veszprémbe vinnie kell.

— Mennénk tehát — úgymond —, mert már lovaim befogva megfáznak.

Anélkül, hogy a paraszthoz egy szót szóltam volna, a térdemen ülve ölemben tartott kis leányt — kivel kávémat s falatjaimat feleztem — magamhoz ölelve felkeltem, kétszer vagy talán többször is megcsókoltam, s anyja ölébe tevém. A korcsmáros a kocsisnak mondá, hogy menjen a vendégszobába és parancsoljon magának fél verdung pálinkát, melyre az azonnal elmene. Mindnyájan felkeltek az asztaltól, s első is a korcsmárosné volt, ki tőlem búcsúzni kezde, szép kezét nyújtván, melyet midőn én megragadék, igaz baráti szeretettel szorítá meg kezemet mondván:

66