Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
— Ki tudja, mikor jövök ismét ide? — mellette elmentemben súgtam a szép, sánta leánynak mégegyszer jó éjszakát. Melyre ő arcban nekigyulladva felém fordula, s mintha reszkető, lassú hangon viszonozta volna: — Jó éjszakát! Kísérő mozdulatot teve, melyre én egy lépésnyire pajtásimtól hátrább maradtam. A következő jelenetre nem is gondolva, gyanítám, hogy a szobaajtóig fog kísérni, azonban bámulatomra kijött velem a tornácról levezető rozzant lépcsőkig. Pajtásim reám nem is figyelve egymás után elszaladtak, én imádottammal egyedül maradtam a felső lépcsőszélen. Utánunk a szobaajtó kilincs becset- tent, előttünk elszaladt minden. Hévvel ragadám meg jobb kezét, mindent akarék neki mondani, s fejemben egy leírhatatlan zavar némává varázsolt. Talán míg száink hallgattak, szíveink beszéltek együtt, ezt onnan gyanítom, hogy az én szívem hatalmasan dobogott. Az éj csillagos ugyan, de tömlöcsötét volt, mintha a természet velünk vörsönyt hallgatott volna, síri csend uralkodott körülöttünk, csak pajtásim neszök hallatszott be hozzánk az utcáról, amint felfelé odább-odább haladtak. Időm csak pár percnyire volt szabva, mert amint reszkető kezeim közt tartám imádottam kezét, érzém, hogy vissza-vissza törekszik azt húzni. Én annál jobban szorítám azt, temérdek szavak röpködtek szám körül, de mind csak belül, kijönni egy sem bírt. Hirtelen ajtómhoz kapám kezét, rövid, de heves csókot nyomok reá, azonnal mintegy eldobám kezeimből, s nem gondolva semmire, bal kezemmel hévvel átkarolva derekát magamhoz szorítám, jobb kezemmel ajakát ragadám meg, és száját számhoz kíméletlenül szorítva csattanték el rajta egy csókot, melyet minden ember itt a földön -— tó tudniillik csak élvezheti — csak egyszer élvez! Szólni egy szót sem bírtam, ő is némán húzóda befelé. Mégegyszer megragadám kezét, s az elsőnél jóval hosszabb csókot nyomék reá, mely közben, mint néha mikor valamely oknál fogva lélegzetünk elmarad, olyan akadozó jó éjszakát mondák és hirtelen elhagyám őt! Midőn már az alacsony utcaajtón akarék éppen kibukkanni, susogva jőve utánam ezen kérdés: — Eljön-e holnap? — Bizonyosan — felelék, s még egyszer jó éjszakát susogván egymásnak, eljöttem s hazamentem. Műhelyemben sietve vetkőztem, lefeküdtem és azonnal aludtam. Reggel midőn felébredék, gondolatom első tárgya Sófi volt, s azon pillanattól fogva még álmaimban is ébren voltam mellette, ő szinte örök mindig körülöttem lebegett, álmaimban úgy, mint ébren, mindenhol, minden tárgyban csak őt láttam. 0 kísére aludni, ő ébreszte fel. 0 vezete kötelességeim eleibe, ő tósére ebédlőasztalomhoz, ő édesíté falatjaimat, ő könnyítő sorsomat, ő volt imáim szavalója, ő volt mindenem. Alig vártam a nap lejártát, és hogy este vacsoráról lejöhessek, azonnal hozzá szaladtam; és ezen estén túl minden este bizonyos vendég levék náluk, sőt
