Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
nyával, oly vidám barátsággal lépett közibénk, hogy azonnal megszerettük őtet mindnyájan. Földes áthívá magához mind a kettőt ebédre, én sem akarván elszalasztani ebédemet, hazasiettem principálisomhoz, hol alig végezém ebédemet, azonnal ismét siettem szállásomra közvitézeim közé. Midőn a szobába léptem, vitézeink ebédjöket végezvén, már benn voltak öreg mamánál, ki őket ezer kérdésekkel halmozá el. Én is beszélgetésbe eredtem velők, miközben születésök helyeit s neveiket kérdém tőlök. Mindegyik pesti születésnek vallá magát, neveik: a közvitéznek Sztrakos Lipót, a kis dobosnak Stark János. Azonban megjött Sófi, ki előtt szinte feltűnő volt a szokatlan vendégek megpillantása. Minekutána eléggé kibeszélgettük magunkat katonáinkkal, kimentem kiskertembe, hol pipaszó mellett dolgozgaték egyet s mást. Nem sok idő múlva Sófi is kijött, s midőm hozzám közelede, szóla hozzám lassú hangon: — Gondolja csak Francsics, a Juli felpanaszolta az ebédet, melyet katonáinak adott, s makrancos bosszúsággal mondá édesanyámnak, hogy gondoskodjon ám katonáiról, merthogy ő többször nem ád ám nekik enni. — No ’iszen, nem is bíztam én ezen katonákat sem Földesnőre, sem a maga anyjára — felelék magamba fojtva bosszúságomat —, majd ellátjuk mi őket. Ha maga nincs kinn ebéden, most sem bíztam volna őreá, hisz a mai ebédet a Földes maga ajánlotta felszólítás nélkül. Hanem az igaz — folytatám —, ha a magok házokban valami renden kívüli nagyobb mozgalom adja elől magát, az már családi ősi szokás, akkor civakodni, porolni kezdenek. No, de ez már a testvériséghez tartozik, éppen így jár majd Magyarország is a testvériség mellett. — De müyen ostobaságokat jövendölget maga már több ízben is az ország dolgai felől, már mit tartozik ez az ország dolgához. — S mégis, minden ostobaságom mellett is, majd el fogom találni. Más tárgyra fordítám a beszélgetést, s mellette dolgomhoz láttam. Este már mi adánk vacsorát katonáinknak. Másnap nyugnapjok lévén, csöndesen s szelíden viselők magokat vitézeink, de nem csak a mieink, hanem az egész városban oly csend volt, mintha nem is lettek volna városunkban katonák szállásolva. Harmadik napon éjfél után két órakor valának tovább menendők. Felkeltem tehát én is korán, s kimentem katonáinkhoz tornácunkba — hol ők háltak — őket felkeltendő, de már akkor talpon valának és sietve öltöztek. Minekutána pedig egészlen felkészülnek, mindegyiknek egy-egy jó pohár pálinkát és egy karéj fehér kenyeret adtam, miközben ők érzékeny szavakkal búcsúzának tőlem, határtalan köszönettel köszönék a szállást s jótartást, szobaajtónkhoz mentek s azt betárván, Jó egészséget! kiáltanak be, végre velem kezet fogván, örök emléket ígérének magokban fenntartani felőlem, s csaknem könnyező szemekkel távozának. Szinte kevély lettem rá, hogy önállástalan ember létemre két katonákat kelle kitartanom, azonban később ’iszen többekhez is lett szerencsém, mert 175
