Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

— Eredj vissza, haza fiam, talán kötelességed is kívánja, majd én most már elballagok utamon, s vissza jövőre — mely talán pár hét múlva történend — ismét látjuk egymást.

Összeölelkezénk s összecsókolódzánk, ő a fehérvári úton elment, én pedig hazajöttem a városba.

Midőn éppen műhelyem ajtaja eleibe értem, kongá a tűztorony óra a déli fél tizenkettőt.

Szeptember 17-én apám utazásából visszatért hozzám Veszprémbe, és ő engem ismét utcán fogott fel. Midőn találkozásunkkor hívtam őt Sófihoz, nem felelt mindjárt hívásomra, gondolkodóvá lön, hanem rövid gondolkodás után megindult velem és jött.

Útközben mondám:

— Azt akarám édesatyám, hogy néhány napokig nálam maradjon, tehát hol szállásolna máshol, mint Sófinál.

— Jól van fiam — felele röviden —, s komolyan gondolkodva jött mellettem.

Midőn beléptünk Sófihoz a szobába, apámat szíves köszöntéssel fogadá, melyre úgy látszott, hogy apám kissé neki vidámult.

Következő napot jókedvvel tölténk el. Az idő gyönyörű lévén, többnyire kinn sétáltunk apámmal a városon kívül a szabadban, miközben párszor is kérdém apámat, mondaná meg, mi oka, hogy nem akart velem Sófihoz jönni, mely kérdésimre azonban ő választ nem adott, hanem mindenkor megfogá kezemet, s azt hévvel szorítva kért, hogy annak okát ne kérdezzem.

Este, midőn már apámat csendes kamorámban lefektetém, bemenék Sófihoz tanácskozandó, hogy a következő napra mi ebédet rendezzünk, melyen apám is, én is jelen lehessünk.

Az ebédrendezéssel csakhamar készen valánk, s más tárgyakra ment át beszélgetésünk, melyekkel szinte nem soká bíbelődve Sófim, hanem csakhamar e kérdést tévé Sófi:

— Egykor, nem igen régen, azt mondta maga nekem Francsics, hogy a maga apja hívás nélkül nem egykönnyen fog rajtunk alkalmatlankodni, s íme úgy-e jött hívás nélkül is?

Felugrottam székemről, szavam elállt, s hideg borzadály futott végig egész testemen. A kis szobaajtó alatt néhány pillanatig megálltam, mialatt ezen gondolat vülana keresztül agyamon:

— Szegény Sófi! Hisz most is csak hívásomra jött ide szegény boldogtalan öregem, csakhogy te azt nem tudod.

Egy hang nélkül léptem át a magas küszöböt, s kimentem csendes kamorámba, melyben apám már édesdeden aludt. Csendesen vetkőztem le, s egy keskeny padra készített ágyamra lefeküdtem.

Soká nem tudtam elaludni, s szüntelen azon törtem-martam eszemet, mi oka lehet annak, hogy e két ember — apám és Sófi közt — oly iszonyú hideg-