Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
diófák alá póznákat s lajtorját készítek, s ha majd maga a hússal megérkezik, azt tisztán megmossuk, tüzet rakunk, feltesszük a húst, s míg az fői, addig mi diót kókányozunk le. Amint én elmondám, sorba azon mód tettük teendőinket. S midőn a kormos lábost a finoman párolgó gulyáshússal bevittük a szobába, melyet az asztalra állítván, annak fiókjából evőeszközöket szedék elő, éppen széket akarék magam alá rántani midőn öreg mama bebukkant hozzánk a szobába. — Éppen jókor jött, öreg mama! — kiálték fel vidáman —, no csak üljön ide közibénk s egyék velünk. Csakhamar szedék elő az asztalfiából még egy rozsdás, fanyelű kést, vellát, s egy feketés cinkanalat, hárman körülültük asztalunkat, s oly jóízűen ettük meg ebédünket, hogy no. De még vászonkorsó sem ment ám feledékenységbe! Végezvén ebédünket, összeszedtük, s hordtuk levert diónkat, mely foglalatosságunk közbe — Fridrikovics nagyon jól tudván bánni öreg mamával — valahányszor egy vesszővéka diót bevittünk a présházba, mindannyiszor szorgalmatosán belekukucskáltunk a vászonkorsóba is, de azt üresen soha sem találtuk. Mely gyakori korsóba való kandikálásunknak következése lett, hogy amidőn minden diónkat betakarítánk, a présház megett leheveredénk a gyönyörű zöld gyöpre és egy hosszú verset aludtunk. Midőn felébredünk s bementünk a szobába, a vászonkorsó az asztal közepén várt ránk, mely csordultig lévén, csakhamar ismét mind a ketten összebarátkozánk vele. Mindazonáltal nem soká tarta barátságunk, kiürítvén szedtük-vettük gúnyáinkat, öreg mamának megköszöntük a szállást, tartást, elbúcsúztunk és pipaszóval elindultunk Veszprém felé. Este jó későn, szerencsésen hazaértünk, és ismét egy utunkat lefizettük, mellyel az ördögnek tartozónk, s nem láttuk a Balaton tükrét. Melynek meglátására való vágyam ki is aludt belőlem egészen, mert a bekövetkező kellemetlen őszi napok nem igen nagy kicsalogáló kellemmel bírtak, hogy a szabadba siessünk. Később pedig a zordon téli napok tökéletesen elfelejteték velem a Balaton tükrét. Mire pedig a visító tavasz előjött, virágaim közé siettem, s azok közt találtam fel minden boldogságomat. Ezen 1846-ik évi naplómból még kétnapi feljegyzéseimet nem hagyhatom ki. December elsején, midőn reggel felkeltem ágyamból, ezen gondolat villana keresztül agyamon: — Haj Kari, 43-dik évedbe lépsz ma, s még mindig csak szolga vagy! Oltözésem közben többféle tarka gondolatok is fúrták még fejemet, de ki győzné azokat leírni! Később, úgy déli 10 óra felé, kötelességemben járva a piacon, a tűztorony előtt, a — fenyő deszkákból épült — zsemlés burgundiák (apró boltocskák) előtt, Fehér Pállal találkozók. (Ez hajdan fényes házban, gazdag kereskedő szüléktől származott, most 64 éves ember, s megromlott öreg koldus volt.) — Jó reggelt, bátyám! — kiálték a sárban alig csámpáskodó, s botjára erősen támaszkodó öregre. 136
