Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

gyalogutak és egy kis csergedező patakocska kígyóznak végig. E patakocska mellett, majd itt-ott rajta keresztül haladánk mi is beljebb-beljebb egyik keskeny gyalogúton egymás után a gyönyörű völgybe, mely a nyugati oldalán lévő hegylánc alatt több, friss forrásokkal bír, melyek közül egyikéhez közeledénk, s annak körülötte lévő gyönyörű zöld szőnyegére leheveredénk.

Egyikőnk jobban füstölt kurta szárú pipájából, mint a másik.

— Hej barátim! — kiálték fel midőn a gyönyörű zöld fűre dűltem —, e völgyet nem malomvölgynek, hanem fülemile barlangnak kellene nevezni. Hány tavaszi hajnalok friss levegőjét szíttam én itt magamba, midőn gyakran még a nap is ágyában lomhákodott, már én itt hallgattam e völgy lakosainak égi harmóniáját. Megálltam vagy egyik, vagy másik friss forrásnál, egy mindég velem hozott üvegpoharat tisztára mosva ittam egy-egy pohár vizet, dohányoztam, s elandalodva hallgattam jobbról-balról a fülemile csattogásokat, azért hoztam most is a szőlő hajlékból egy üvegpoharat, hogy ízléssel ihassam pár pohárral e felséges vízből. Melyre felkeltem fekvőhelyemről, pipám a gyöpre dobva mentem közelebb a kristálytiszta forráshoz, kristálytisztára mostam ki poharamat és csakhamar felhajték két pohár vizet. Példámat követendő útitársim szinte felkeltek fekvéseikből, s minekutána mindegyik egy vagy két pohár vizet megivott, Földes körültekintve így szóla:

— Bizon, barátim, dicső völgy is ez, ha tekéntetbe vesszük két felől e magas, sűrű erdővel borított hegyeket, halljuk ennek lakosait énekeim, melyhez ha csendes hajnalban ezen kis patakocska csergése vegyül, nem csoda, ha elragadtatunk. Jut-e az úrnak eszébe? — kérdé tőlem Földes —, midőn ama jó pörkölt birkahúst, melyre Pongrác sógor várt bennünket, amott abban a mogyorós bokrosban elköltöttük.

— Hej, barátom! — kiálték fel —, sokkal dicsőbb hajnal s lakoma volt az, mint sem azt valaha elfelejthetném. Hanem a helyet, hol ama pompás reggelit elkölténk, megmutatni sehogy sem tudnám.

Néhány lépésnyi távolságra egy mogyoró bokor mellé ugrott Földes:

— Ezen helyen volt biz’ uram ama lakoma, ahol most állok — úgymond —, mintha most is látnám mindnyájunkat, körülgugolva a nagy lábost.

— Alig hiszem, hogy ez életben még egy oly reggelizéshez lesz szerencsénk — szólék Földeshez.

— Mért nem? — mond ő vállvonítva —, csak akarnunk kell, szerencsénk azonnal lesz hozzá.

— Nem hiszem barátom, akárhogyan akarnánk is, alig sikerülne, hogy úgy össze tudnánk szedni magunkat, mint akkor együtt voltunk, továbbá én úgy képzelődöm barátom, hogy minden szépet, jót, s dicsőt csak egyszer élvezhetünk ez életben.

— Meglehet, hogy igaza van, barátom , mond Földes —, ezt otthon vitassuk meg és most induljunk, mert különben nagyon későn érünk Veszprémbe.

Mindegyőnk még egy-egy pohár vizet felhajtánk, s annak utána megindultunk.

128