Acta Papensia 2019. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 19. évfolyam (Pápa, 2019)

2019 / 3-4. szám

-s Kisebb közlemények =Acta Papensia xix (2019) 3-4. szám

mértékben is közéleti-politikai témát érintett. Még egy könyvet sem vitattam meg senkivel (a feleségemet kivéve).

Sok emlékezetes pillanata volt lelkészi pályámnak. Egy emlékezetes, történelmi pillanatról eddig soha nem beszéltem. 1956. november 4-ét nem tudom elfelejteni. Az inotai lelkészlak a templom mellett, a hegytetőn áll, a hátsó végében levő konyha ablakából látni lehetett a 8. sz. főutat. A főúton végeláthatatlan sorokban vonultak a harckocsik. A baljós morajlás, amit a háborúból már ismertem, az ébresztett fel. És az a nyomasztó, szörnyűséges hang egész nap felhallatszott. Egész nap mentek a tankok.

— Hogy telt Inotán egy „átlagos” napja ?

— Egészen a ’80-as, ’90-es évekig természetes volt, hogy az ember idejének egy részét a mindennapi életének megszervezésére fordítja, azaz meleget teremt, ételt csinál, elpakol, tűzifát szerez a következő hetekre, azt felaprítja. Egy vidéki házban, ami mellé egyházi kert is járt, mindig van tennivaló, akár egyházi jellegű, akár nem. Természetesen a teljes család végzi együtt ezt a tevékenységet, de a java a szülőkre hárul.

Amikor felkeltem (mindig koránkelő voltam) és végeztem a mosakodással, borotválkozással — egy lelkész mindig legyen ápolt és rendezett, mutasson példát a híveinek — először is elindultam bevásárolni. Az udvarból kihajtottam a libákat. Valamiért az volt a szokás Inotán, hogy a papiaknak nem volt kapuja és a libákat ott legeltették a parókia udvarán. A feleségem egyik első kérése a kapu megcsináltatása volt. De a derék hívek jópár évig még azután is kinyitották a kaput és beterelték a libákat, hogy este mindig gondosan becsuktuk. (Nemrégiben láttam, amikor évfordulóra hívtak az egykori konfirmandusok, hogy a kapu ismét le lett szerelve, de libák már nincsenek.)

Ahogy elindultam az utcán lefelé a boltba, udvariasan végighallgattam, ahogy Lilla néni, a legendás tanítókisasszony — egykori papgyermek, elődöm rendíthetetlen híve, és amúgy 99 évet élt meg — az ablakon keresztül hozzám intézett megjegyzéseit, hogy bezzeg az ő idejében a lelkész hintón és fehér kesztyűben hajtott ki a szőlőbe, „mert az volt ám az igazi lelkész”. Kalapemelés és beletörődő bólogatás után bevásároltam, néhány reformátussal mindig összefutva, megtudtam, ki beteg, mi a baja, melyik kórházba vitték, melyik családnak milyen gondja vagy öröme van. Megígértem, hogy estefelé majd benézek hozzájuk, miután a családfő is hazatért. Nem szabad megosztani a családokat, lehetőleg akkor látogassuk őket, amikor a férj és feleség és a gyerekek is otthon

he 407 3-