Acta Papensia 2018. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 18. évfolyam (Pápa, 2018)
2018 / 1-2. szám
-a Forrásközlés Acta Papensia xviii (2018) 1-2. szám a mindvégiglen. Nem szokásos ma hosszú mássalhangzót írnunk, mint árrát, alázatossal% dicsősség, édessen. Ma kivételes néhány igealak, bár ezek még egy évszázada is általánosan használatosak voltak a tudományos irodalomban és a szépirodalomban is, mint például felkiáltand, fontolánk, jártának, kend. Soká nem jelölték a XIX. században sem a hosszú magánhangzókat, csupán gondos nyomdászok, ha felszerelésük nem volt hiányos, noha egyes magánhangzók hosszúságát jóval korábban már Huszár Gál vagy a Vizsolyi Biblia is gondosan megkülönböztette. A korabeli helyesírás szerint a magánhangzó hosszúságát nem jelöli a leíró, tehát sehol nincs í ő, ű. Néhol elmarad az á, ó és é ékezete is, például óra, jotul, való; sőt egyes szavakban szinte következetesen hiányzik az ékezet, mint óráig, jóságos. Sokszor nem jelöli a hosszú mássalhangzókat, például menyi, őriz [= őrizz], boszudra, hutásáért. A felszólító módú igealakban szintén hiányzik a mássalhangzó hosszú voltának jelölése, mint fogad = fogadd. Egyes szavakat kiejtés szerint ír, mint örüllyek, tellyél. Hosszúnak írja például a melly névmás mássalhangzóját, vagy az attya, attyánk; erőss; éppít szavakat. Egyes szavakat meg mindig rövid mássalhangzóval ír, mint halgat, Vannak következetesen külön szóba vagy egybe írt szavak; az erősítő is szócskát mindig az előző szóhoz toldja. Az igekötőket szinte kivétel nélkül külön írja; ellenben egybe írja a te, a mi helyett ate, ami stb. szót. Keresztény szóalakot ír, ez a XVII. századtól terjedt el a nyelvtörténetileg korábbi keresztyén helyett, és a kettő váltakozva vagy együtt volt használatos egy ideig. Eredetileg a szóalaknak nem volt semmiféle felekezeti jellege (sibboletje). Nem használ mindenütt írásjelet a leíró, ahol mai elvárásunk szerint kellene, mondat végén sem. A kérdőjel, vessző és pontosvessző gyakran hiányzik, néha van kettőspont. Nem mindig ott, ahol várnánk. Hosszabb szakaszoknál sem mindig van az értelem szerinti mondat végén pont. Hasonló jellemzők általánosak a kéziratosságban. Bárhol és bármikor fölbukkanhatnak a XVII. század második felétől 1800 tájáig és még tovább. Lehetnek egyedi megoldásai egyes szerzőknek vagy leíróknak, de itt ehhez tudnunk kellene, hogy ki volt a leíró vagy a gyűjtemény megalkotója, és milyen előzményeket követett. Ezek hiányában csupán fontolgatjuk, hogy mikorra keltezhető a leírás? Néhány imádság részlete támogatja a lehetséges keltezést a XVIII. századi kéziratban, habár ez sem említ döntő körülményt, sem eseményt vagy időpontot. „Légy, Uram, a mi koronás királyunknak erőssége, tedd állhatatossá őtet 109 s-
