Acta Papensia 2018. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 18. évfolyam (Pápa, 2018)
2018 / 1-2. szám
-= Szemle =Acta Papensia xviii (2018) 1-2. szám A szegedi évek egyetemi viszonyairól, az egyetem működéséről, hétköznapjairól szinte semmit sem tudunk meg, a pécsi rektori évekről annál többet. Kétségtelen, hogy a pécsi egyetem önálló arculatának megteremtésében fontos szerepe volt a szerzőnek, így tevékenységének részletes kifejtése értékes intézménytörténeti adalék. Egy fejezetet a magyarországi nagy egyetemek informális rektori értekezleteinek szentelt, melyben az egyetemek integrációját szolgáló törekvéseket, mint rektori összeesküvést mutatja be (amelyet a gyanútlan olvasó akár úgy is értelmezhet, mint az értelmiségi elit illegális ellenzéki mozgalmát). Az egészben az a mulatságos, hogy mindez az illetékes egyetemi párttitkárok tudtával és támogatásával történt (akikkel nyilvánvalóan mindnyájan közös alapszervezetben voltak, s egyénileg is jó kapcsolatot ápoltak. A szerző bizonyosan, hiszen rektori állását is jórészt a pécsi egyetemi párttitkárának, Gáspár Jánosnak köszönhette). A szerző a jövő értelmiségszociológusainak is feladja a leckét, ugyanis magánéletéről (lakáskörülmények, jövedelmi viszonyok, stb.) keveset árul el. Két férjét kis híján kitörli az emlékezetből. Az elsőnek (Erdélyi Gábornak) még a nevét sem említi, a másodikkal, Szekeres László irodalomtörténésszel kivételt tesz: fény derül szerencsétlen házasságuk létrejöttére, az együttélés nehézségeire, a válás körülményeire. (Az irodalomtörténész férj féltékenykedésének, kényszerből vállalt besúgói tevékenységének is része volt a válásban.) Ormos Mária a válásokért utólag önmagát is hibáztatja: nem volt képes kompromisszumokra, nem felelt meg egyik társadalmilag elfogadott nőideálnak sem, magát a férfiakkal egyenrangú partnernek tekintette — ez utóbbit „még a legtehetségesebb férfiak is rossz néven vették.” (185.) A válások következtében két gyermekét nehéz körülmények között nevelte. 1956 után, amikor saját egzisztenciáját újra meg kellett teremtenie, a lányát magával vitte a fővárosba, a fiát viszont átmenetileg egy gyermektelen rokon házaspár gondjaira bízta. A sikeres női tudósi karrier és harmonikus családi élet ebben a sajátos társadalmi mintázatban mintegy kizárta egymást. Ormos pályája ezért nőtörténeti szempontból is igen tanulságos, mert rámutat azokra a nehézségekre, amelyek a XX. század második felében az emancipáció útját vállaló nőkre vártak. A sikeres női karrier árnyoldalait a fotók is tükrözik: a közzétett 40 fotó közül egyet sem találunk, amelyek a családot (férj-feleség-gyermekek) vagy a tanárt és tanítványait, egyáltalán: az emlékezőt és kisközösségeit (pl. egy konferencián, a munkahelyen) mutatná. A memoár behatóan foglalkozik a kutatói tapasztalatokkal, külföldi utakkal, a történészi munka nehézségeivel, az egyéni teljesítménnyel. A szerző külön fejezetben mutatja be, hogy az egyes monográfiákban mi volt az újdonság, az új kutatási eredmény, milyen tévedéseket igazított helyre, milyen előítéleteket cáfolt. Tisztázta például Louis Barthou francia külügyminiszter és Giacomo Matteotti olasz szocialista képviselő halálának körülményeit, cáfolta Dimitrov-3 196 5-
