Acta Papensia 2017. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 17. évfolyam (Pápa, 2017)

2017 / 3-4. szám - Szemle - Lukács László: A káli-medencei lakóház a Dunántúl népi építészetében. (S. Lackovits Emőke)

-= Szemle =Acta Papensia xvii (2017) 3-4. szám

helyiségek oly mértékben jellemezték a térséget, hogy több szabadkéményes házon is megőrizték ezt a megközelítési módot. Külön figyelmet érdemel az előlkamara, amely az egyik legrégebbi lakóházon, az 1799-ben épült kékkúti Egyed-házon figyelhető meg. A kisebb lakóterű házak mellett léteztek a négy lakóhelyiséggel rendelkezők. Ezek döntően a kisnemesi kúriákat és a módos gazdaházakat jellemezték. A vizsgált épületek között sok alápincézett volt. Léteztek olyan házak, amelyeknél a két szobából egy-egy benyílót alakítottak ki, közülük az egyik a szobából, a másik a konyhából nyílt, de ajtó kötötte össze a hátsó kamrával, más esetben pedig a hátsó szobával. Ezeknek a később kialakított helyiségeknek megközelítési lehetőségét, az alap lakótérrel való összekapcsolásának többféle módját példák sorával illusztrálja a Szerző.

Ezzel a kötet legfontosabb fejezete lezárul, benne leírással, elemzéssel, nagyszámú helyszínen gyűjtött adattal, gazdag levéltári és korabeli egyházi forrásokkal, továbbá fényképekkel, grafikákkal, mérnöki felmérésekkel, tökéletes képet nyújtva a Káli-medence nyolc településének XVIII-XX századi népi építészeti jellemzőiről, az épületek használatáról, valamint az évszázadok során végbement különböző változásokról. Azt a hiányt, amelyet a Szerző a bevezetőben említ, sikerült tökéletesen kitöltenie. Munkája alapmunka, hiánypótló, a további kutatások számára megkerülhetetlen. Ugyanakkor remek a stílusa, ezért a térség iránt érdeklődők számára is élvezetes olvasmány. Kimagasló érdemeit elismerve, nagymértékben hiányolom annak erőteljes hangsúlyozását, hogy a kötetben bemutatott állapotok a XX. század végéig jellemzőek, az azóta bekövetkezett változásokat nem érintik, jelezve ezzel a lakóházak történetének és életének folytatását.

A második fő fejezet, amely a teljes kötetet tekintve a harmadik, a Kálimedence népi építészetét a Dunántúl népi építészetébe helyezi el, elvégezve azt az összehasonlító vizsgálatot, amellyel a Szerző megállapítja, hogy mennyiben hordoz népi építészetét tekintve egyedi jellegzetességeket a Káli-medence és az ott elemzett morfológiai sajátosságokkal összevetve melyek azok a jellemzők, amelyek a Dunántúl más régióiban is megtalálhatók.

Elsőként az építőanyagot vizsgálja. Sarvaly XV. és Csepely XIII-XVI., valamint Gyepükaján XV-XVI. századi épületeit alapul véve megállapítja, hogy mind itt, mind a Balaton-felvidéken létezett a kőalapozású boronafal, valamint a sövényfal, de a kőfal is megjelent. Az egész Balaton-felvidéken a

XVIII. század első felében uralkodónak mondható a sövényfal, amely csak a

XIX. század második felében tűnt el, amit nagyszámú szakirodalmi és levéltári adat igazol. Viszont Zalában a XVIII. században döntően borona- és sövényfalu épületeket emeltek, ám az erdők kíméletlen pusztítása miatt már 1800-ban megtiltották a boronafalú házak építését. Vas megyében ugyancsak a boronaépítkezés volt jellemző, amely 1815-ben a Dunántúlon utazó angol orvos, Richard Bright érdeklődését is felkeltette. A Hegyháton, Göcsejben a

315 =-