Acta Papensia 2015. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 15. évfolyam (Pápa, 2015)
2015 / 3-4. szám - Szemle - Gelencsér József: "Őseink szokásait követtük" (Jogtörténet, jogi népszokás, művészet) (S. Lackovits Emőke)
Szemle Acta Papensia XV (2015) 3-4. népi joggyakorlatot tekintette át. Megállapította, hogy a megvakítás az emberiség történetének kezdeti időszakától alkalmazott szankció volt, a tálió elvén nyugodva. Ezt a jogi normát vették át az állami szervek is. Rámutatott mindazokra a változásokra, amelyeknek során, előrehaladva az időben, a megvakítás eltűnt a jogszabályokból, ezzel együtt a szokásjogból is, amelyet csak kivételes körülmények között alkalmaztak átmenetileg, jogszokásként. Bár az Árpád-házi uralkodók idején szankcióként foganatosították, azonban a török hódoltságot követően kiszorult a büntetések közül. A királyok ezzel a büntetésformával személyes parancsot adva, szokásjogként éltek, mégpedig bíráskodási jogosultságuk alapján. A népi joggyakorlatban azonban ez a büntetés ritkán fordult elő, valójában nem létezett, inkább csak fenyegetésként használták. Ijesztő tartalma esetenként humorosnak mondható, azonban a „szemet szem- ért”-elv mégis mélyen élt és él ma is a köztudatban, sőt, alkalmazására ugyancsak létezik igény. Az éneklés, az attól eltiltás, mint szankció és mint feladat címmel egy szűk körben alkalmazott és csupán esetenként előforduló szankciót elemzett. Ennek leggyakoribb területe a fegyveres szervek voltak. Megszégyenítésként, megalázásként alkalmazták pl. a zsidó munkaszolgálatosoknál, a jugoszláv partizánok által megkínzott magyaroknál, Recsken, az AVO fenntartotta megsemmisítő táborban, a japánok által kényszermunkára elfogottaknál, a fogva tartott gyanúsítottaknál, azaz: döntően a fegyveres szervek büntették így alárendeltjeiket, fokozottan harcok idején. A Balkánon ma is él, a többségi nemzet tagjai a más anyanyelvű közösségekben alkalmazzák. Szokásokban, játékokban viszont tréfaként, szórakoztatásként alkalmazták az énekeltetést, mint pl. szüreti bálokon, lakodalmakban menyasszonylopás következményeként, zálogos játékokban, diákhagyományokban, így a selmeci hagyományokban gyökerező balekvizsgán. Énekeket államilag is eltiltottak, mint 1711 után a kuruc nótákat, 1849 után a Kossuth-nótát, 1948 után a régi katonanótákat. Az éneklésnek egyházi tiltása ugyancsak ismert: kiközösítő büntetésként, paráznaságért, házasságtörésért mind a római katolikusoknál, így a moldvai magyaroknál, mind a protestánsoknál eklézsiakövetés velejárójaként. A normasértés következménye az énekléstől és vele a szertartásoktól való eltiltás volt. Rendkívül elgondolkoztatóan szólt külön arról, hogy a nemzetnek énektől való eltiltása erkölcsi erejének, önérzetének megtörésére szolgált. A közösség szankciója, a verés című tanulmányban a szerző azt a szankciót elemezte példákon keresztül, amelyet a világi és egyházi hatóságok, továbbá a közösség normáinak be nem tartása vont maga után, amelynek gyakori módja volt a testi fenyítés. Ennek meglétét a jogtörténet Szent István korától számon tartja, ami botozás, vesszőzés, korbácsolás, ostorozás lehetett az elkövetett cse» 418 «
