Acta Papensia 2015. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 15. évfolyam (Pápa, 2015)
2015 / 3-4. szám - Újraolvasó - Borsos István: Az utosló peregrinus
Újraolvasó Acta Papensia XV (2015) 3-4. A ruházkodás sem okozott neki gondot. Fölruházta az, aki a mezők liliomait. Ha egyik-másik ruhadarabja már nagyon szakadozott [volt], kérni sem igen kellett neki. Mindig akadt egy-egy jó lélek, aki Isten nevében kezébe adta, amire ép[p]en szüksége volt. így élt az emberiség e szegény vándormadara. De másutt talán nem is élhetett volna, csak az „Extra Hungáriám...”4 áldott földjén, ahol még pár évtizeddel ezelőtt is szinte keleties vendégszeretet fogadta a betérő idegent. Hej, azóta nagyot fordult velünk a világ! A rajongó ifjúkorból belejutott nemzetünk a férfikor nehéz, fárasztó, rideg küzdelmeibe. Sok minden kiveszett azóta a mi fejlődő társadalmunkból, jó és rossz vegyesen. S e sok vegyes holmi között kiveszett a peregrinus is. Pedig most is van ám sok szerencsétlen, akit a végzet peregrinusnak szánt. De a mostoha viszonyok közt nem fejlődhetik azzá. Mielőtt azzá lehetne, a bolondok házába, vagy börtönbe jut; vagy pedig igen rövid idő alatt elpusztul nyomorultan. Mert az a vendégszeretet nincs meg többé, mely bűn nélkül megadná neki a mindennapi kenyeret. Az utolsó, akit én ismertem, szinte azért halt meg, mert nem tudta kiállani többé ezt a megváltozott lelkű, rideg világot. Szép, ragyogó nyári délután volt, mikor a mi kapunkon befordult. Széles- vállú, zömök alak, borostás állal. Most sem értem, mikéntjutott abba az Isten háta mögött levő hegyközi faluba, ahol édesapám hirdette a tudomány igéit. Én, mint nagyobbacska diák, ép[p]en boldog kedvtelésből hajtottam lovainkat az ágyáson. Mert hát nyomtattunk nagy sietséggel, hogy kihasználjuk a szép, száraz időt. A kíváncsiság azonban csakhamar bevitt. Édesanyám már a konyhában megsúgta: - Ez ám Szabó Laci, a peregrinus. Rettentően udvarias ember volt ez a Szabó Laci. Még énelőttem is felállt a karosszékből, mikor bemutatkoztam neki. Pedig hát csak olyan süldődiák voltam. Ki nem fogyott a szóból. Beszélt papokról, tanítókról, s mindenféle kisebb 4 Extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita. = Magyarországon kívül nincs élet, ha mégis van élet, az nem olyan. A latin szállóige először Caelius Rhodiginus/Ludovico Ricchieri (1469-1525) olasz humanista 1516-ban megjelent könyvében fordul elő, a XVII-XVIII. században a magyarországi német és szlovák evangélikus értelmiség réteg rendi patriotizmusát fejezte ki, jelentése csak a polgári fejlődés során, a 19-20. században telítődött negatív tartalommal. A szállóige Tóth Béla Szájrul szájra című könyvével (Bp. 1895.) vonult be „a magyar nacionalizmust történetileg díszítő szólamok közé”. A 20. században a történészek a feudális Magyarország elzárkózásának, elmaradottságának érzékeltetésére idézték. A szállóige eszmetörténeti hátteréről: TÁRNÁI Andor: Extra Hungáriám non est vita... (Egy szállóige történetéhez). Akadémia, Bp., 1969. » 401 «
