Acta Papensia 2014. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 14. évfolyam (Pápa, 2014)
2014 / 1-2.szám - Forrásközlés - Kránitz Zsolt: A Pápai Református Kollégium tanárainak önéletrajzai
Forrásközlés Acta Papensia XIV (2014) 1-2. sabbnak tartja középiskolában a jellemképzést bármilyen más nevelői feladatnál. Legjobb hívei közé tartoztam a kollégiumban is. Egyszer csaknem összeverekedtem miatta egyik diáktársammal. És amikor 1921 tavaszán a kollégium lázongó diákjainak védelmére kelt, dagadó mellel hirdettem útón-útfélen: Hat éven át volt apám helyett apám. Hat éven át nevelt emberségre!” Erről az „emberségre nevelésről” pedig ezt olvashatjuk Búcsú a Farkas utcától című, szintén diákélményeit felidéző írásában (Igaz Szó, 1971. 212- 2x7): „A Farkas utcai öreg templom homlokára óarany fényeket csorgat a leáldozó nap. Mire a gyalui szél ideér, éle eltompul, tavaszias könnyedséggel libeg felém a Központi Egyetem épülete és a Minorita utca irányából... Azért jöttem ma délután ide, az egykori Farkas utcába, hogy egy régi bántás emlékét fölelevenítsem..., de a régi sértődöttséget és haragot nem sikerült felidéznem. Most már tisztán látom: nem azonosíthatom az Alma Matert azzal a szellemmel, amely 1919 tavaszán az őszirózsás forradalom ellenhatásaként került uralomra az ódon falak között, s mely arra késztette a tanári kart, hogy visszautasítsa a magánvizsga iránti kérelmemet. Az ősi kollégiummal e tekintetben nincsen semmi elszámolnivalóm, de annak az Alma Materem múltjától idegen, visszahúzó szellemnek, mely kireppentett Farkas utcai fészkemből, s kakukkfiókává alázott ismét, ma sem tudok megbocsátani. 1919-ben történt, egy ugyanolyan langyos tavaszi délutánon, mint ez a mai. Már nem laktam — bár azt hittem, hogy csak ideiglenesen — a Farkas utcában Nagy Jenőné, Schéfer Erzsiké néni védőszárnyai alatt. Nagyapámnál húzódtam meg a Monostori úton... nem gondoltam arra, hogy az én Monostori úti tartózkodásom egyelőre állandóvá válik, búcsúznom kell véglegesen Farkas utcai otthonomtól. Nagy Jenő tanár úr terjesztette a tanári kar elé kérésemet. Jó kezekben tudtam magánvizsgám ügyét, azt gondoltam, aggodalomra nincsen semmi ok. Nézelődve sétáltam fel és alá a kollégium előtt. Azon tűnődtem, vajon megérem valaha, hogy rendbe hozzák annak a nagy órának a szerkezetét, mely a kollégium homlokzatát díszíti? De nem futotta más ehhez hasonló gondolkozásra az időből, mert az ajkait rágva, fekete bajuszát húzogatva kilépett a kollégium kapuján a szép szál férfi, reménységeim letéteményese, » 200 «
