Acta Papensia 2013 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 13. évfolyam (Pápa, 2013)
2013 / 2. szám - Szemle - Vörös és fehér. A vörös és fehér uralom hátországa – 1919 vidéken (Petrik Iván)
Szemle Acta Papensia XIII (2013) 1. szám agyonlőttek, 22 másik személyt Szamuely Tibor törvényszéke ítélt halálra. Az ítéleteket végrehajtották, jó néhányat brutális kegyetlenséggel. Egyes elítélteknek „két oldalról az álla alatt egyszerre sütötték el a puskát és élvezték, hogy a szerencsétlennek valósággal lerobbantották a fejét a lövedékek.” (98.) Ráadásul a kivégzettek között számos olyan is akadt (több esetet is bemutat a szerző), akinek lényegében semmi köze nem volt a Fehér Gárdához, vagy az ellenforradalmi megmozdulásokhoz.6 A kommün összeomlása után, szinte pontosan egy évvel az említett események után következett a megtorlás. Fehér különítményesek érkeztek a városba, és megkezdődött az atrocitások sorozata. Ezek egy része kifejezetten antiszemita irányultságú volt, de súlyosan bántalmaztak velük egyet nem értő (katolikus és református) egyházi személyiségeket is. Mintegy 80 embert tartóztattak le, akik közül többeket megkínoztak, egyesek belehaltak a sérüléseikbe.7 A különítményesek végül Abony- ba hurcoltak 18 vagy 19 személyt (az adatok nem egyértelműek), akiket előre megfontolt módon meggyilkoltak. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy ez a szám nagyjából megegyezik a vörös terror helyi áldozatainak a számával, azaz a gyilkosságok bosszú jellege egyértelműnek tűnik. A tanulmányban az atrocitások bemutatásán túl megismerkedhetünk az események egyik főszereplőjének, Scheftsik Györgynek a pályafutásával a szolnoki banktisztviselői állásától a különítményesként elkövetett kegyetlenkedésein keresztül argentínai emigrációjáig. A kötet valamennyi, a kérdést érintő szerzőjével egyetemben Cseh Géza is a vörös terror brutalitásának hasonlóan kegyetlen ellenhatásaként értelmezi a fehérterrort. Ez utóbbi az előbbi pontos ismerete, feltárása nélkül nem érthető, nem magyarázható meg. A tanulmányokban bemutatott példák alapján mindenképpen egyetérthetünk a kötet előszavának megállapításával, miszerint a fehérterror „éppúgy nélkülözte a széles társadalmi támogatottságot, mint a korábbi időszak eseményei.” Végezetül néhány szót kell szólnunk a korszak, a téma kutatásának forrásairól. Említettük már, hogy az utóbbi időben nem született túl sok feldolgozás, így lényegében alapkutatásokkal kell kezdeni az események feltárását. A kötet tanulmányai azt mutatják, hogy leginkább egyes szereplők későbbi emlékirataira, visszaemlékezéseire támaszkodtak a szerzők. Ezek forrásértéke persze meglehetősen viszonylagos, hiszen például egy olyan egyszerű kérdésben, mint hogy 1919. április 24-én Flajdúszoboszlón a helyi vezetők kivégzésénél jelen volt-e Bőhm Vilmos vagy sem, nem lehet biztos választ adni. 6 Kivégezték pl. a városban az apját kereső 16 éves Mellinger Izidort, továbbá egy vasúti detektívet, akit egy korábban lopáson ért vasutas jelentett fel, valamint egy halkereskedőt, aki ugyan fehér érzelmű volt, de politikai tevékenységet nem folytatott. 7 Különösen elgondolkodtató Háy Géza lapszerkesztő esete, akit már a vörösök is meg akartak ölni. Sorsa végül a fehérek alatt teljesedett be. (104.) [ 300 ]
