Acta Papensia 2010 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 10. évfolyam (Pápa, 2010)
2010 / 1-2. szám - Kisebb Közlemények - S. Lackovits Emőke: Tartozni valahová: protestantizmus és református azonosságtudat
KISEBB KÖZLEMÉNYEK Acta Papensia X (2010) 1-2. galmatlan) magatartás, bár létező, nem elfogadható. Egyedül a missziós beállítottság képes megújuló válaszokat adni a társadalomban megfogalmazódó kérdésekre, sőt, maga is kérdéseket tesz fel, ugyanakkor ez a legnehezebb, legkényelmetlenebb magatartás és a mai egyházban a leggyengébbnek mondható. Református vagy akár protestáns vonalon hiányoznak a szociológiai vizsgálatok, a statisztikai adatok, így a Szerző elsősorban tapasztalataira támaszkodva fogalmazza meg figyelemfelhívó véleményét. Vitathatatlan, hogy a protestáns egyházak a múltban komoly társadalmi és kulturális szerepet töltöttek be, amit a kommunista diktatúra megtört és itt jön a nagy kérdés: helyre lehet-e állítani a folytonosságot, vagy abból mi állítható helyre? Kosa László egy 1933-ban született áttekintéssel veti össze a 2000-re kialakult helyzetet, ami meglehetősen siralmas képet ad. A mai politikában formális a kereszténységre elvétve történő hivatkozás, inkább ünnepélyes alkalmakkor hívják áldást osztani a lelkészeket. Protestáns alkotókról mint ennek az örökségnek képviselőiről aligha lehet beszélni, de ugyanez vonatkozik a tudomány és a protestantizmus kapcsolatára is, jelenléte a gazdaságban teljesen kimutathatatlan. Egyedül a tanügy terén lehet előrelépésről beszélni, de ma nehéz megmondani, hogy miben rejlik a különböző iskolákban a protestáns hatás, nem beszélve a Károli Gáspár Református Egyetemről. Némi betekintésem lehetett az Egyetemen folyó munkába, mivel öt esztendeig óraadó voltam a Művelődéstörténeti Tanszéken, így tapasztalataim alapján maradéktalanul egyetértek Kosa Lászlóval. Rendkívül nagy gondot jelent az oktatási területen is az erőforrások hiánya. A Szerző szerint a középiskolákra kellene a legnagyobb gondot fordítani, amivel tökéletesen egyetérthetünk. Itt, az ifjúság körében lenne rendkívül nagy szükség a misszióra. Bár 1990 előtt a református egyház komoly karitatív tevékenységet végzett, kiterjedt szeretetintézmé- nyi hálózattal. Ma ezekről alig hallani és akkor mit tud, mit tudhat róluk, az itt végzett munkáról az egyházzal kapcsolatban nem lévő közvélemény? Jogos és súlyos kérdések. De hasonlóan azok a nem működő egyesületeket érintő gondolatok is. A médiumokkal való kapcsolat elenyésző, a tömegkommunikációs lehetőségekkel alig él az egyház, sajtónyilvánossága problémakerülő. A második problémakör lényegét a következőkben fogalmazza meg: „Addig nem lesz református értelmiség, míg két alapvető hivatását, az alkotás és a kritika szabadságát egyházában nem gyakorolhatja.” Tagadhatatlan az egyházi és a világi értelmiség között a feszültség, de egyházunknak máig nincs értelmiségi missziós elképzelése. Ez hozzájárulhatna ahhoz, hogy a 155
