Acta Papensia 2007 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 7. évfolyam (Pápa, 2007)
3-4. szám - Műhely - S. Lackovits Emőke: Az úrvacsora Kalotaszentkirályon
Műhely ágenda már úgy rendelkezett, hogy a maradékot meg kell becsülni, a lelki- pásztor ossza azt fel a közreműködők: gondnok, énekvezér, egyházfi és önmaga, vagy a szegények között, de tiszta, imádságos asztalon fogyasszák el.37 A úrvacsora maradékának közös elfogyasztását mondták több helyen „agapézásnak". Kalotaszentkirályon a kenyér és a bor maradékát a lelkész házához vitték. Itt megkínálták belőle azokat a személyeket vagy azt a személyt, aki adományozta őket, majd fogyasztott belőle a kurátor, az egyházfi, a kántor és a harangozó. Ami még ezen felül maradt, az a lelkészt illette. Az agapézás szokása Erdély-szerte ismert, de gyakorolták a magyar nyelvterület más részein is a református közösségekben. Helyenként egészen különleges módon alakult ez. Vajasdon pl. a presbiterek, a kurátor és a harangozó a templomban, az úrasztala előtt „agapéznak", majd ezt követően átmennek a lelkipásztorhoz és ott folytatják a szertartást. A harangozó tölti a bort, de ügyel arra, minél kevesebb fogyjon, ugyanis a bor maradéka kizárólag őt illeti, míg a kenyéren a lelkésszel osztozik mind a mai napig. Alpestesen a két világháború között, majd az azt követő esztendőkben még a lelkész és a presbiterek osztoztak az úrvacsora maradékán. Ma a lelkészt és a harango- zót illeti ez, miután a betegeknek valót kivették belőle. Az úrvacsorás istentisztelet és a maradék szentelt elfogyasztása után Kalotaszentkirályon a szent edényeket az egyházfi megtörölgette/ megtöröl- geti és a térítőkkel, kendőkkel együtt elzárta/elzárja az egyházközség ládájába vagy a lelkészi irodán lévő szekrénybe. Az úrvacsora osztás napján délután mindazok, akik éltek az úrvacsorával, istentiszteleten vettek/vesznek részt, mind a szentkirályiak, mind a zen telkiek. Ilyenkor hálát adtak/adnak az úrvacsoráért és bűneik megbocsátásáért. Erre az alkalomra külön énekek szolgálnak, amelyek a megnevezett erdélyi énekeskönyvben a 145. és a 146. dicséreteket jelentik. Makkai Sándor a két világháború között végzett vizsgálata alapján mondta ki, hogy „a népi réteg széles tömegei csak passzív talaja az egyházi életnek. Nem nevelték arra, nem is szokott hozzá, hogy az egyházi közösségben személyes lelki életet éljen és áldozatokat hozzon." Ennek tulajdonította, hogy a konfirmált egyháztagoknak mindössze 10,44%-a élt Erdélyben rendszeresen úrvacsorával. (A magyarországi átlag ennél jobb volt, 24,6%.) Az úrvacsoráról szerinte a hívek mindig csak annak kiosztásakor hallottak.38 Talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy sokak számára az úrvacsora szentsége ugyan része az egyén hitéletének, de a vele való élés Acta Papensia VII (2007) 3-4. 257 37 RAVASZ 1927. 61. 3» MAKKAI 1940. 68-69.
