Acta Papensia 2006 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 6. évfolyam (Pápa, 2006)
Újraolvasó - Marczali Henrik: Emlékeim
UjRAOLVASÓ szándékának megismerése. Mint táblatörülő kisúghattam és ki is súgtam az osztályt. E téren is pompás ügyességre tettem szert. Mikor érettségihez gyűltünk össze a nagy teremben matematikai dolgozatra, a katedrától jobbra ültem. Néhány perc múlva észrevettem, hogy nem jó ott a világítás — átültem balra. Csak hárman vagy négyen maradtak régi helyükön. El is tekintve a matematikától, a jövő kultúrhistorikus számára megírom, hogy a magamén kívül még három társamnak csináltam meg a latin és két szerb diáknak a magyar dolgozatot. Be kell vallanom, hogy e munkamegosztás következtében latin dolgozatom nem volt hibátlan, mit Szilágyi professzor úr mindjárt közölt is velem. Az otthon töltött éveken kívül talán a pápaiak voltak leghatározottabb befolyással jellemem fejlődésére. Otthon szabad voltam, de olyan erős volt a családi kötelék és olyan kicsi a gyerek, hogy a szabadsággal visszaélésről alig lehetett szó. Győrött iskolában, de lakásomon is, szinte túlságosan gyámság alatt tartottak. Pápán teljesen szabad voltam, magamra hagyatva, magam felelősségére, legföllebb atyám régi barátai és növendékei törődtek velem. Mégis, mondhatom, teljesen romlatlan maradtam, nemcsak tettben, még gondolatban is. A szabadság és önrendelkezési jog nem vált erkölcseim ártalmára. A pápai főiskola pecsétjén áll egy tölgyfa23 e felirattal: Szabadon tenyészik. Én e tölgyfa árnyában nevelkedtem és örök hálával vagyok iránta. Más tekintetben azonban maradandó káros hatással volt a magamra hagyottság. Otthon a szülői gond, meg a testvéri szorgosság és vetélkedés elfojtotta a rendetlenségek kétségtelenül bennem rejtőző csiráját. Most azonban ez a hajlamom teljesen uralomra juthatott. Testemre tiszta voltam, de már ruhámmal semmit sem törődtem, lehettek azok foltosak vagy rongyosak, nem szólt meg érte senki. Társaságba alig jártam és így hiányzott a külső ösztön is a jobban öltözködésre. Ha szünidőre hazamentem, vagy atyám meglátogatott, mély szomorúságba döntötte ez a hibám. Meg voltam hatva szívem mélyéig, életemet is odaadtam volna érette, de még csak nem is ígértem neki soha javulást. Tudtam, hogy képtelen vagyok reá. Ehhez járult még társaim legnagyobb részének nyersessége, trágár szava és brutalitása. Ez éppen úgy rám ragadt, mint Győrött a gettó nyelve, csakhogy sokkal nehezebb volt megszabadulnom tőle. Boldogságomat fokozta, hogy volt már miután mindig annyit sóvárogtam: barátom. Volt kettő is. Egyiket sem láttam, mióta Pápáról elkerültem. Az egyik Tóth Benő volt, finom, kedves, nőies ifjú, kivel öröm volt beszélni és ki tanulásban, műveltségben is megállotta helyét. Szegényről csak sokkal 23 Helyesen: eperfa. Acta Papensia VI (2006) 1-4. 235
