Acta Papensia 2004 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 4. évfolyam (Pápa, 2004)
3-4. szám - Szemle - Adriányi Gábor: A Vatikán keleti politikája 1939–1978. A Mindszenty-ügy
Szemle szem előtt, amelyben a pápa így ír: „A kommunizmus velejében rossz és semmiféle területen nem szabad a kommunizmussal együttműködni. Még akkor sem, ha valaki a keresztény kultúrát meg akarja mentem, és ha egyes rászedettek a kommunizmus győzelméhez hozzájárulnak, ők lesznek tévedésük első áldozatai." Mind XII. Piusz, mind pedig Mindszenty ehhez tartották magukat egész életükben. XXIII. Jánossal azonban új politika kezdődött a Vatikánban, amely aztán VI. Pál alatt érte el csúcspontját. Ennek legfőbb jellemzője egyetlen szóban foglalható össze: dialógus. Itt elsősorban a kelet-európai ateista rendszerekkel folytatott dialógusra kell gondolni, amelytől azt remélték az „Ostpolitik" vatikáni építőmesterei, hogy a békés marxista-keresztény párbeszéd jutalmaképp az egyházüldöző rendszerek enyhítenek a helyi egyházakra nehezedő nyomáson. A szerző könyvének kétharmad részében a VI. Pál-féle, minden áron dialógusra törekvő politika visszásságait tárgyalja, részletesen bemutatva az 1964-es magyar- vatikáni ún. részleges megállapodás létrejöttének hátterét és a szálakat mozgató személyeket. Megállapítja, hogy az 1964-es megállapodás nem vezetett a várt eredményre, hiszen „államellenes összeesküvés" vádjával 1965-ben, 1966-ban, 1967- ben, 1970-ben és 1972-ben is nagy számban tartóztattak le és börtönöztek be papokat és híveket. A valóságban a Magyar Katolikus Egyházat nem a püspökök, hanem az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) kormányozta. Jól mutatja ezt, hogy a püspöki kar, illetve a fontos hivatali funkciót viselő papság nagy százaléka a kommunista hatalom beépített ügynöke volt. Nagy érdeme Adriányi professzor könyvének, hogy az ügynököket — fedőnevükkel együtt — megnevezi, s nem homályos célzások formájában akarja meggyőzni az olvasót informáltságáról. Több mint ötven oldalon tárgyalja — korabeli, eddig publikálatlan dokumentumok szó szerinti közlésével —, hogyan és milyen diplomáciai ügyeskedések vezettek Mindszenty József Magyarországról való eltávolításához (1971). A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága megbízásából Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, és helyettese, Miklós Imre tárgyalt a Vatikán diplomatáival: Agostino Casarolival és Giovanni C/idivel. A pártállam egyik alapvető követelése az volt, hogy Mindszenty száműzetésében mondjon le esztergomi érseki rangjáról — annak érdekében, hogy helyére egy „rendszerhű" püspököt ültethessen a kormányzat. Elvárták továbbá, hogy Mindszenty külföldön is tartózkodjon attól, hogy akár közvetve, akár közvetlenül a magyar egyház ügyeibe avatkozzék, ellenségesen nyilatkozzék vagy tevékenykedjék. Érdemes megemlíteni, hogy Cheli és Miklós Imre anélkül írták alá a megállapodást, hogy annak pontos tartalmáról a bíborost tájékoztatták volna. Ugyanilyen alapossággal és terjedelemben tárgyalja a szerző Mindszenty hivatalfosztásának (1974) körülményeit: feltárja mindazokat az egymásnak ellentmondó, sokszor álszent és kétszínű megnyilatkozásokat, amelyeket vatikáni funkcionáriusok tettek az üggyel kapcsolatban. Hangsúlyozza: VI. Pál úgy fosztotta meg a bíborost érseki címétől, hogy korábban több ízben is megígérte neki: „Te vagy és maradsz esztergomi érsek és Magyarország prímása.” A kötet utolsó harmadában a Vatikán keleti politikájának további, a Mindszenty- ügyön túlmutató kihatásait tárgyalja Adriányi Gábor. Ez a politikai magatartás, amely a Magyar Népköztársaság és a Szentszék kapcsolatait volt hivatott rendezni, 1977-ben érte el csúcspontját: a pápa személyesen fogadta Kádár Jánost és feleségét a Vatikánban. Érdemes idézni, mit mondott VI. Pál Kádárnak: „...Ön annak a pártján 202 Acta Papensia IV (2004) 3-4
