Acta Papensia 2004 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 4. évfolyam (Pápa, 2004)
3-4. szám - Szemle - Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás?
Szemle gyújtott fényt a reformáció azzal, hogy népnyelvre fordította a Szentírást, pártolta az irodalmat és a tudományokat, megszólította az egyszerű embereket. Nem lehet kétséges, hogy ebben az értelmezésben nincs szerepe az egyszerű ember választásának, nincs értelme a fentiek módján feltett kérdésnek. A kérdés mégis felmerül, magával vonva a körülmények átértelmezésének szükségességét; s hogy mindez mennyire jogosan történik, annak eldöntését a szerző nyugodt szívvel bízhatja az olvasóra, aki az írás végére érve maga adhatja meg a választ a feltett kérdésre. A kutatástörténeti bevezetés után következő fejezeteket olvasva meglepő ténnyel találja szembe magát az olvasó. Bár a cím alapján egy a reformációról szóló írást várnánk, ennek ellenére az egymást követő fejezetek és alfejezetek címei rendre más témákat vetnek fel: Nyelvek és egyházak együttélése (Magyar és más anyanyelvek, Két egyház a reformáció előtt), Néhány tény a hatalomról (A szegény község, Az együgyűek), A Dózsa-felkelés (Parasztháború a szabadságért, Tanulság az uraknak, Tanulság a parasztoknak). A vékony kötet felét ezek a fejezetek foglalják el, nem véletlenül. Az írásnak ebben a részében derül ki az olvasó számára, hogy mindaz, amit az iskolában megtanult a régi korok emberéről, annak tudatlanságáról, az elnyomásról, az az apró, gyakran fel nem ismert vagy éppen félresöpört adatok tükrében felülvizsgálandó. Kiderül, hogy a vallásos kegyességnek soha nem látott virágzása figyelhető meg épp a reformációt megelőző évtizedekben. Az egyszerű emberek eligazodtak az őket körülvevő anyagi és szellemi világban. Ismerték és használták a katolikus egyház nyelvezetét, fogalmait. Ugyanígy a történelemből iskolázott mai ember számára szokatlan tényre hívja fel a figyelmet a szerző, amikor az anyanyelvek és a vallások (római katolikus és ortodox) békés egymás mellett élését mutatja be a késő középkori Magyarországon. Mai fogalmakat használva azt mondhatnánk, hogy az anyanyelv és a vallás kérdése az egyes ember magánügye volt, extrém esetektől eltekintve — mint amilyen az idegen származású királyok magyarul tanulásának, tudásának elvárása — úgy tűnik, külső hatalmak ezekbe a kérdésekbe nem szóltak bele. Mindezek nagyon fontos részei egy reformációt tárgyaló írásnak, mert annak a közegnek a sajátosságait világítják meg, ahol később a reformáció hatott. Egy meglepően tájékozott, érdeklődő, lehetőségeivel és korlátáival szembenéző csoport képe rajzolódik ki a fentiek vizsgálata során. A kötet második fele foglalkozik a reformáció magyarországi elterjedésével. Megvizsgálva a forrásokat kiderül, hogy az 1520-as években megjelenő tanok első terjesztőiről személy szerint szinte semmit sem tudunk. Forrásaink általánosságban beszélnek az új tanok terjesztőiről, akik között a papok említése mellett megtalálhatók az énekmondók vagy a „kereskedő és áros népek" is. Ugyanebben a szellemben nyilatkoznak a XVI. század derekának tanult prédikátorai, Szkhárosi Horváth András és Melius Juhász Péter is. Az egyszerű emberek hitet terjesztő szerepe mellett feltűnő, hogy az új tanokat milyen élénk érdeklődés kísérte. A hallott prédikációk foglalkoztatták az embereket, többek között kocsmai beszélgetések témáivá váltak. Fogékonyságukat nem csupán a korábban említett katolikus egyház iránti érdeklődésük, hanem az újra fel-fellobbanó eretnekségek, Magyarországon leginkább a huszitizmus hatása is magyarázza. Egy újabb apró, eddig nem sok figyelemre méltatott tény erősíti meg az egyszerű emberek szerepét az új, evangéliuminak nevezett tanítások terjesztésében. Ez pedig nem más, mint a csak utalásokból ismert feljelentők szerepének a vizsgálata. Minden 198 Acta Papensia IV (2004) 3-4
