Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet
Műhely hitelszerződésekig, a nemzetségtanúsító levelektől a válólevelekig10, stb. Rendkívül fontos lenne ezt a trendet minél alaposabban és pontosabban ismernünk: hol, milyen konkrét kontextusokban, miért is indul és meddig jut el. A meddig jut el kérdése meglátásom szerint különösen lényeges. Mégpedig azért, mert úgy tűnik, megfigyelhető egy másik, az előbbivel egyidejű, ám mintegy ellentétes előjelű „trend” is. Ez utóbbiban talán nem is annyira folyamatot kell látnunk, mint inkább a kor jogi-kommunikációs rendszerének egyfajta „strukturális állandóját.” A 16-18. századi Magyarország lokális joggyakorlatában ugyanis igen gyakran felbukkan egy figyelemre méltó jelenség: egyes jogi aktusok hitelesítése illetve utólagos bizonyítása vagylagosan, a verbális kommunikáció mindkét — hol ezen, hol azon — módjának az igénybevételével is történhet. Ez a dualitás a korszak jogásznyelvében többféleképpen is kifejezést nyer, magyar, latin és német nyelven egyaránt. A talán legteljesebb és legszebb latin megfogalmazás így hangzik: „litterali documento vel humano testimonio" azaz írott dokumentummal vagy emberi tanúságtétel útján, szóban is lehetséges a bizonyítás41. Vegyük szemügyre ennek az alternatív jogi-kommunikációs „cselekvésmódnak” néhány jellemzőjét. Formulánk különböző variánsaiban — „oretenus vel in scriptis," „humano documento vel litteris," „levelekkel vagy élő bizonysággal," „mit Briefe oder ohne Briefe" stb. — a késő középkortól a 18. század végéig (sőt, olykor azon is túl) a legkülönbözőbb jogi forrásokban fordul elő. Kutatásaim jelenlegi fázisában még nem tudom pontosan megmondani sem azt, vissza nem térhet, vagy esméretlen helyre, ki nem indúlhat, se gyalog, se marhával, hanem tartozik passust venni a bírótól, melynek formulája adnectállatik, melylyel mind személyét, mind pedig marháját bizonyíthassa." Uott. III. 443. Kiemelések tőlem: Sz. K. I. Ld. még a 41. jegyzetet. 40 Rendkívül izgalmas kutatási témát kínálnak azok a — többségükben úgy tűnik, 18. századi — perek, melyek úgy a származást, mint a személyazonosságot vagy (az eredetileg az egyházi bíróságok által kiadható "szabad levél" által) a családi állapotot tanúsító testimoniálisok hamisításának és az az azokkal való legkülönfélébb visszaélési formáknak a „virágzásáról” tanúskodnak. A nemeslevelek terén ld. például Tóth István György kiváló tanulmányát: TÓTH István György: A nemeslevelek feketepiaca a 18. században. In: Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 17-18. században. (Szetk. Zimányi Vera) Bp., 1994. 19-31. írást hamisító 18. századi nyugat-dunántúli parasztokról ld. UÖ.: „Mivelhogy magad írást nem tudsz...” 110—112. Szeged városban az 1770-es évekből inkább az útilevélként szolgáló passusoV illegális csereberéjéről, illetve magukat városszolgának kiadó csalók általi „ellenőrzésétől" értesülünk. CsmL, SzL, IV. A. 1018. d. 2. Egy korai példa a válólevél nem hivatalos használatára, hamisítására: 1647-ben egy Pázmánd faluban (pannonhalmi uradalom) lakó jobbágyasszonyt bigámia vádjával állítottak az úriszék bírósága elé. Miután első férje elhagyta, az asszony újra férjhez ment, anélkül, hogy ehhez az egyház engedélyét kérte volna. Az iratok szerint „nem tagadgia, hogi két ura nem volna,” de azzal védekezik, hogy „maga az ura háttá el, es szabad leueletis maga adót nekje.” Ezt az írást az asszony be is mutatta a bíróságnak, amely azonban — magától értetődően — nem fogadta el azt, hiszen „anni ereje es authoritassa nem volt Kőrmendj Andrásnak |a vádlott első férjének], mert megh ekkoráiéi az illien tőruenj poganiok es nem kőrostienek kőzőt obserual- taük.” Az asszonyt ennek megfelelően fejvesztésre ítélték. VARGA Endre: i. m. 361-362 (189. sz.) (Kiemelés tőlem: Sz. K. I.) 41 Ebben a megfogalmazásban (bár tagadó értelemben) használja formulánkat például a csornai prépostság és a pannonhalmi apátság prókátora 1655-ben egy Győrben tartott örökösödési perben, amikor kifogást emel az alperes jobbágycsalád bizonyítékai ellen: „Procurator dominorum terrestrium solenniter protestatur super replica et assertione procuratoris I, quam exquo nullo literali documento vel humano testimonio etiam coram tribunali doceret, neque praetensi I consanguineitas eiusdem constaret, cui assertioni tamquam nudae, in foro contradictorio locus dari non debet.” VARGA Endre: i. m. 382 (200. sz.) (Kiemelés tőlem: Sz. K. I.) Ugyanígy ld. még Kithonich Directio methodicájában (Caput VI, Quaestio XIX, az infamiáról) az 50. jegyzetben. Acta Papensia II (2002) 1-2. 19
