Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
3-4. szám - Szemle - Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában
Szemle lanságát kutatva. Alapos szakirodalmi (pl. antropológiai, pszichohistóriai) ismeretek birtokában ezért megvizsgálja Francsics életmódját; azt a városi környezetet, ahol mindennapjait eltöltötte; kapcsolatrendszerét, valamint a közéleti eseményekhez, politikai történésekhez való viszonyát. A szerző végső következtetése az, hogy Francsics zaklatottságának egyik meghatározó oka, hogy egyre inkább tudatára ébredt saját feleslegességének. Tóth ezt az érzést elsősorban azzal magyarázza, hogy a fiatalabb korában számos dunántúli várost megjárt, ám a később negyven évig Veszprémben élt iparos voltaképpen nem tudott beilleszkedni lakóhelyén (vagy a város nem fogadta be őt). A szerző állítását azzal igyekszik alátámasztani, hogy a napló szövegéből kimutatja: a hatvanas éveiben járó Francsics elégedetlen volt otthonának állapotával; társas kapcsolatai beszűkültek; háza nem abban a városrészben található, ahová ő státusza, illetve kapcsolatrendszere alapján valójában tartozott; a városban általa bejárt terület ugyancsak szűknek mondható. (Tóth térképre rajzolta azokat a veszprémi utcákat, épületeket, amelyeket a napló említ, jelölve rajta az említés gyakoriságát is. Az ún. mentális térkép hordozta információkat azonban nem igazán aknázta ki.) E tetszetős bizonyítás ellenére sem tartjuk meggyőzőnek a szerző következtetését, miszerint Francsics lelki válságát eredendően Veszprémhez való viszonya okozta. A naplóból kiolvasható tüneteket (Francsics zsémbesebbé és távolságtartóbbá vált; ismerősei, rokonai lassanként kihaltak mellőle; kevésbé mozgékony, mint korábban; stb.) mi sokkal inkább a szerző által is említett öregedés számlájára írjuk, amely ugyancsak kiválthatja egy idősödő emberből a feleslegesség érzését. Már csak azért is e „szürkébb” magyarázat hívei vagyunk, mert Tóth tanulmányából kiderül, hogy Francsics élete korábbi szakaszában büszkén (is) írt házáról, sőt a város közéletében is aktívabban vett részt. Néhány egyéb apró kritikai észrevétel ellenére Tóth G. Péter munkáját a kötet legötletesebb és módszertanilag legtanulságosabb írásának tartjuk. Végezetül úgy véljük, hogy a most bemutatott kötet voltaképpen egy, a polgárosodással összefüggő hazai társadalomtörténeti kutatások ezredfordulós állásáról készült pillanatfelvételként is felfogható. Az elkészült fénykép ugyan néhány ponton homályos, kissé alulexponált, de összességében élvezetes és bíztató eredményt nyújt. Cieger András Acta Papensia II (2002) 3-4. 289
