Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet
Műhely perek a pusztán szóban kötött ügyletek és az utólagos bizonyítás szintén szóbeli formájának a jelentőségére mutatnak rá. Egy külföldi tanulmányai után hazatért, barátfalusi (szalónaki uradalom) ifjú 1609-ben testvére fiaitól örökségét perli. Kiderül, hogy az időközben máshová költözött apa földjeit zálogba vetette, ám ezt a fivér fiai nem írásos bizonyítékkal igazolják az úriszék előtt, hanem hat „bizonysággal”, vagyis emlékező tanúkkal. Ugyanígy, szóbeli bizonyság támasztja alá a hazatért fiú követelését is, mely szerint elindulása előtt nem kapta ki az atyai örökségrészt, csak egy dolmányban eresztették útnak. VARGA Endre: i. m. 128—130 (53. sz.). Olykor még legális, földesúri adomány esetében sincs írott dokumentum, mint ebben az 1593-as, a körmendi uradalom egyik meg nem nevezett faluját érintő perben, melyet a két jobbágy egyike úgy nyer meg, hogy a falu színén négy személlyel bizonyítja, hogy a kérdéses öt hold földet a földesúr adta neki adományként. Uott. 229 (101. sz.). A szalónaki uradalomban 1613-ban egy hodászi felperes és egy kethelyi alperes jobbágy közötti, a hegymester székén indult perben is pusztán emlékező tanúkra hagyatkoztak, amikor egy a vitatott dédapái örökség részét képező szőlő jogi státusát kívánták tisztázni. Kilenc embert — hat férfit és három asszonyt — kérdeztek ki annak eldöntésére, hogy „valamjert mást porolnék, jozagh, szőlő, hogi senkjtűl egjebtűl nem iutot, nemjs szalot egjebtűl, hanem az regi Bobouacz Iuantul, es hogi égi vejjs sem aquiralta azt, hanem epen attul szalot”, továbbá hogy „senkj njnch tőb attiafi ahoz a két azonjnal.” Uott. 133- 136 (55. sz.), idézett részek: 134 és 135. Illegális földeladási ügyletekkel kapcsolatos Máramaros megyének egy 1638-ból származó statútuma, mely megtiltja, hogy a jobbágyok a földesurak tudta nélkül elidegenítsék — eladják vagy elzálogosítsák — földjüket, irtásukat illetve az ún. fundus intravillanus részeit (házukat és az azután járó javakat, úgymint udvart, kertet, szőlőt, csűrt, istállót). Azokat, akik korábban ilyen meg nem engedett ügyletek révén jutottak javakhoz, formulánkat alkalmazva kötelezi, hogy bizonyítsák utóbbiakhoz fűződő tulajdonjogukat: „az kik penig ez mostani végezésünk előtt vetették zálogban avagy örök áron adták el [javaikat] és ha az patronus redimálni akarja azféle földet, az mely possessoroknál találtatnak a földek, azok az possessorok tartozzanak levelekkel megbizonyítani, ki mennyi jussal és mennyi summában birja. Ha penig levelekkel meg nem bizonyíthatják, bizonyítsák elégedendő emberi bizonyságokkal.” Corpus statutorum III. 86. A szóbeliség rokonok közötti osztály (divisio) esetében is gyakran feltűnik. Szecsődön (körmendi uradalom) 1594-ben az osztozás tényét mindkét félnek szóban — eskütevéssel illetve szóbeli bizonyságokkal — kellett bizonyítania illetve cáfolnia, amint azt a falu füstje és a kántortörvény is előírta számukra. (Uott. 230-231. 103. sz.) írott végrendelet hiányában a hagyatkozásnál jelen lévő szóbeli bizonyságokat hallgattak ki 1586-ban Csém faluban (szalónaki uradalom, Uott. 84—85.19. sz.), 1587-ben Nardán (szalónaki uradalom, Uott. 88-90. 21. sz.), 1627-ben Szalónakon (szalónaki uradalom, Uott. 154-155. 64. sz.), 1641-ben Rohoncon (szalónaki uradalom, Uott. 162-163. 71.sz.), s a makovicai uradalom jellegzetes, 17. századi soltészpereiben is hasonló szereppel és súllyal bírt a szóbeli tanúsítás (1642: Uott. 893-897. 518. sz., 1650: Uott. 905-907. 523. sz., 1662: Uott. 933-934. 536. sz.) A szóbeli végrendelkezés további eseteire nézve Id. KRISTÓF Ildikó: „Rendeld el házadat...” Pénzkölcsönzési, adóssági ügyekben is lehetséges volt a szóbeli egyezség és a későbbi tanúsítás szóbeli formája. A szalónaki uradalom egyik 1589-es perében például az egyik jobbágy özvegye perli adósát, akinek még a férje kölcsönzött pénzt. Az adós éppenséggel azért nem tudja bizonyítani, hogy a kérdéses összeg felét már visszaadta, mivel ,jaz mynemó emberek ellóth megh attha, azok imar megh holthanak” (Hatodmagával kell tehát esküt tennie arra, hogy a visszafizetés valóban megtörtént.) VARGA Endre: i. m. 100-101. (32. sz.), idézett rész: 100. Ugyanebben az uradalomban 1633-ban egy hornstani [?] jobbágyasszony elhunyt férje bátyját perli egy szőlő birtokáért, amelyet az asszony szerint férje csak használatra engedett át a bátynak, a báty szerint azonban ő meg is vette azt, s ki is fizette az árát. A báty „levelekkel” igazolja a bíróság előtt, hogy az osztozkodáskor a férj után maradt földingatlan árának megfelelő részét valóban megadta az asszonynak, a szőlő árának a megfizetését azonban nem találják a bírák a „calculatióban”. Ezért — formulánkat alkalmazva — olyan ítéletet hoznak, hogy a báty ,/jidetantiis vagi humano testimonio ’ bizonyítsa be, hogy a szőlő árát is megadta. Uott. 651-652. (353. sz.) Hadd említsek végül néhány további jogi kontextust, melyekben formulánk explicite is megjelenik. Lábasjószág és más portéka adásvételét és az ahhoz fűződő tulajdonjog tanúsítását igyekszik szabályozni Nógrád megye 1691-ben hozott statútuma, ami „ezen vármegyében rendeltetett parasztkapitányoknak, hadnagyoknak, tizedeseknek, városi és falusi bíráknak és az egész külső renden lévő szegénységnek” hozza tudtára a következőket: „Kiváltképpen való szorgalmatossággal fölötte igen tiltatik, senki a parasztság közűi ismeretlen katonától, hajdútól, és bár ismerős házas-tüzes végbeli, iratos lészen is, titkon és alattomban, aszerint tábori némettől, akármiféle marhát és portékát megvenni ne merészeljen, hanem ha végbeli kapitányától s egyszersmind vármegyénk viceispánjától levele lészen, avagy azonkívül elégségeseképpen megbizonyítja, hogy igaz s nem tolvajlott s nem lopott marha az, a kit vészen tőle s 22 Acta Papensia II (2002) 1-2.
