Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet
Műhely társadalom egy bizonyos státuscsoportjára, hanem egyaránt lefedni látszik a hagyományosan közép- és alsó rétegeknek tekintett köz- és kisnemességet, a városi polgárságot, valamint a jobbágyságot. Az utóbbi csoport esete nyilvánvalóan kevéssé meglepő. A jogi ügyletek szóbeli formáját is megengedő formula vélhetőleg elsősorban a jobbágyságnak „szólhatott.” A Varga Endre által kiadott 16-17. századi úriszéki peranyag, valamint a Corpus statutorum egyes rendeletéinek tanúsága szerint bírák, prókátorok és peres felek számos esetben alkalmazták jobbágyok peres ügyeiben: ilyen módon és megfogalmazásban kértek vagy ajánlottak bizonyítékokat44. Formulánkat ugyanakkor megtaláljuk mind a mezővárosok, mind pedig ennek ellentmondó gyakorlatot: „senki passus nélkül annyi földre, az honnét azon nap vissza nem térhet, vagy esméretlen helyre, ki nem indúlhat, se gyalog, se marhával, hanem tartozik passust venni a bírótól, melynek formulája adnectáltátik, melylyel mind személyét, mind pedig marháját bizonyíthassa [... ] Mert eddig is onnét származtak a tolvajságok, hogy a helységben, mint a fűben, kígyó módjára lappangó orgazdák az idegen kóborló embereknek helyt adtak, s más jámbor dolgaiban foglalatoskodó embereknek marháikat nekiek adták, s általak ellopatták." Uott. III. 443 (2. pont). A statútum egyes alpontjai ugyanezen általános rendelkezést részletezik tovább. A 6. pont szerint „Nem is fog szabad lenni, hogy valamely pásztor akár mészárosnak, akár zsidónak, vagy más rendbeli kereskedőnek, vagy marhát, vagy bort eladjon az uraság, vagy bírák híre s passusok nélkül, mivel az alatlcjmban való eladás tovajságot jegyez, melyért mind az eladó, mind pedig a megvevő egyenlő büntetésre vonattatnak.” Uott. 445. A 8. pont szerint: „Marhát vagy lovat nyomtatott passus nélkül adni, venni, cserélni nem szabad, hogy pedig ez meglehessen, kiki minden darab eladó marhájára külön-külön passust tartozik váltani, s azt a vevőnek általadni. I... ] A ki marhát vett akár vásárban, akár vásáron kívül, hazamé - netele után 24 óra alatt köteles magát legitimálni, a marháját improtokolláltatni, a passusát előadni, a melyet a notarius numerisálva tartson meg. A pedig mentség nem lészen, hogy abban a vármegyében, a hol a niarha vevődön, a passussal való vásárlás szokásba nincs, mivel tartozik kérni, arról pedig felsőbb helyekről vagyon rendelés téve, hogy az helység bírái adni tartozzanak.” Uott. 446. Még későbbi időszakból, 1807-ből szármánk Csongrád megyének egy hasonló értelmű statútuma, mely szerint „A pusztán vagy korcsmáknál idegen, s annál kevesebbi (sic! ] esméretlen embertől lovat, vagy marhát vásári cédula nélkül akármennyi számú esmereies emberek jelerúétében is vásárolni tilalmas legyen, hogy így hamis és megvásárlóit tanúk bizonysága által a lopott jószágnak ura ne adathassák, ha tehát ilyetén lopott jószág valakinek kezén találtatnék, s eladóját megnevezni nem tudná, ha mindjárt a vásárlás valóságáról tanúkat állítana is elő: mindazonáltal mint azon jószágnak egyenes tolvaja, úgy nézettessen és büntetődjön.” Uott. III. 457-459. A vármegye 1826-ban újra megismételni kényszerült a rendeletet: „Szolgabiró urak azon régibb rendszabást, hogy minden járó jószág vétele akkoron, s ott Írandó vásári czédula mellett, mikor s hol az adásvevés történik, eszközöltessen, megújítva oly hozzátétellel fogják közhírré tétetni, hogy akárkinek is, ki a kezén talált jószág iránt kérdőre fog vétetni az, hogy ő írást nem tudó, mentségére nem szolgálhat, hanem áltáljában ezen zsinórmérték gyanánt szolgáló rendszabás szerint fog Ítéletet nyerni.” Uott. III. 481. (Kiemelések tőlem: Sz. K. I.) Szeged város levéltárának 18. század végi jószágtolvajlási perei is azt mutatják, hogy az adásvételi aktusok szóbeli/rituális hitelesítési formája korántsem tűnt el a gyakorlatból, és nem is kizárólag az illegalitás szférájában maradt fenn. A saját vizsgálataimon kívül hivatkozhatom Hajdú Lajos kutatásaira, aki az 1770 és 1795 között felterjesztett rabtabellák anyagában talált például egy (közelebbről nem datált) szegedi esetet, amikor a jószág legális birtoklásának a tanúsításához a magisztrátus egyáltalán nem kért írott bizonyítékot, az illetőnek vagy az eladót, vagy a szavatost, vagy valamely az áldomásivás rítusában résztvett tanút kellett (volna) csak megneveznie. HAJDÚ Lajos: Bűntett és büntetés... 222. Erről a nagymúltú bizonyítási gyakorlatról Id. a 22. jegyzetet. A jogi szóbeliség 18. századi (elsősorban nyugat-magyarországi) továbbélésére jelentős mennyiségű adattal szolgál jobbágyok, mezővárosi lakosok és kisnemesek köréből Tóth István György, jóllehet ő maga nem az általam javasolt megközelítést alkalmazza. TÓTH István György: „Mivelhogy magad írást nem tudsz...” 63-138. 44 Szabó István kutatásai meggyőzően bizonyították, hogy a feudális korban a jobbágyság elviekben csak bírhatási/használati joggal rendelkezett földje, telke és annak tartozékai felett, tulajdonjoggal nem. Egyes vidékeken a szokásjog azonban megengedte, hogy — leggyakrabban — a szőlő és a rét használati jogát másra ruházhassák (SZABÓ István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában. Bp., 1947). Az ilyen esetekből, valamint a földek minden szabályozás ellenére mégis megtörténő, illegitim adásvételéből fakadó Acta Papensia II (2002) 1-2. 21
